Tessedik Sámuel, a kor nagy gondolkodója, 1820-ban írta a cigánykérdésről:
"Amíg ezen emberfajtának megengedik, hogy fényes nappal házaljon,hogy ajtókat, zárakat, lakatokat fürkésszen, kolduljon, mindenféle mesterkedéssel zsebeket nyisson, pecsétnyomókat véssen, és hegedűvel,cimbalommal meg hárfával a falu előkelőinek házánál névnapiszerencse-kívánatokat komponáljon, óh! jam satis est! addig ez az emberfaj nem javul meg! És ez Szarvason 1807-ben még inkább így van,sőt 1820-ban is. Miféle szerencse lehet az, amit egy derék, becsületes embernek neve napján vagy újévkor egy csapat feslett cigány kívánhat? Inkább fordítva! A becsületes embernek, ahol és ahogyan tudja, át kell alakítania a cigányt dolgos, tevékeny, derék emberré, szolgává,cseléddé, családapává és családanyává, és csak azután kívánhatnak egymásnak kölcsönösen szerencsét, és örülhetnek szerencséjüknek. Nem kellene-e a magyar közönségnek oly sok körözött rendelet után egy egyértelműen hozott határidőre komolyan megfogni a dolgot, s ezt az állam terhére, kárára és szégyenére szolgáló csavargófajt végre a köznek hasznára, csatorna-, híd-, zsilipépítésnél, vízszabályozásnál alkalmazni, és ezáltal az emberi társadalom hasznos tagjává fogadni?"
(Tessedik Sámuel, 1820)
Sajnos manapság azt tapasztalhatjuk, hogy sikerült jól elodázni ezt a problémát, mely azóta fel is erősödött, sőt veszélyessé vált!