A Szent Korona elásása
A Szent Korona őrzése egészen 1848-ig eseménymentesen zajlott. A koronaőrség gránátosait ekkor besorozták a honvédseregbe. Úgy tűnik azonban, hogy egy részük még az eredeti szolgálati helyén maradt, mivel 1848 decemberében a magyar forradalmi kormány képviselőjének közülük tett esküt tizenkét katona, amikor a közelgő osztrák seregek miatt szükségessé vált a korona Debrecenbe menekítése. Mivel a korona mellett szolgálatot teljesítő hajlott korú országos koronaőr már nem vállalkozott az útra, a menekítéssel megbízott képviselő maga volt kénytelen megszervezni a szállítást. A Szent Koronát vonattal Szolnokra, majd kocsin a debreceni városházára vitték. A veszély elmúltával azután ismét eredeti őrzési helyére, a budai várba került.
Második alkalommal Pest kiürítésekor, 1849 nyarán merült fel a Szent Korona menekítésének gondolata. A kérdéssel kapcsolatban Kossuth kormányzó, Szemere belügyminiszter, és Duschek pénzügyminiszter egyeztettek és – habár a a Szent Korona hátrahagyásának gondolata is felmerült – a menekítés mellett döntöttek. A menekítést a miniszterelnök végezte, ekkor már koronaőrség nélkül, és Szegedre majd Nagyváradra, később Aradra vitte a koronát. Végül Orsovánál, a határ közelében Szemere Bertalan - aki ekkorra miniszterelnöke és belügyminisztere is volt a forradalmi kormánynak – rákényszerült a korona menekítésével kapcsolatos végleges döntés meghozatalára, mivel az országhatár átlépése a koronával nem volt lehetséges. A Batthány Kázmér miniszterrel e kérdésben folytatott megbeszélés kapcsán felmerült a Szent Korona megsemmisítésének gondolata is, végül azonban az elásás mellett döntöttek. Orsovánál, a határ közelében ásták el a koronaládát, az egyik közeli fán jelet hagytak, a helyszínről térképet készítettek. Kossuth kormányzót – aki a kormány menekülése folyamán közömbösnek mutatkozott a koronakérdéssel kapcsolatban – az emigrációban, utólag tájékoztatták az elrejtés tényéről. A politikus felismerve a Habsburg hatalom ellehetetlenítésének lehetőségét, Amerikában vállalkozó szellemű emberekből expediciót próbált szervezni – melynek feladata a Szent Korona Amerikába szállítása lett volna – de a vállalkozás kudarcot vallott. Az osztrák rendőrség egy bizottságot hozott létre a Szent Korona kutatására, és tevékenységük – talán egy besúgó segítségével – eredményesnek bizonyult: 1853-ban megtalálták a koronaládát. A Szent Korona és a jogar viszonylag sértetlen volt, ám a koronázási kard a rozsda martaléka lett, Szent István palástja átázott és kifakult.
Az osztrákok a Szent Koronát – a kiásásban segédkező, területileg illetékes román bánsági határőr gyalogezred egy századának biztosítása mellett - hajóval vitték Budafokra, ahol egy magas rangú személyekből álló bizottság azonosította azt. Ezután díszkísérettel a budai várba vitték, ahol rövid ideig közszemlére tették. Másnap vonattal a bécsi udvarba szállították a koronát, útján Magyarország prímása is elkísérte. Miután a császár megszemlélte, ismét Budára szállították, ahol őrzését a várban, a szokásos gránátos állományból szervezték meg, ez azonban tisztán osztrák alakulat volt. A politikai légkör enyhülésével azután lehetőég nyílott egy fele részben magyar koronaőrség létrehozására, ezt a császár az 1861.évben engedélyezte. A kiegyezéskor, az 1867. évben megtörtént Ferenc József koronázása is, amit a Szent Korona javítási munkálatai előztek meg. Ezt a két országos koronaőr és a koronaőrség felügyelete alatt végezték.
A korona megtalálásának helyén emelt kápolna
1871-ben királyi rendelet született a Szent Korona őrzéséről. Megszületett a Magyar Királyi Koronaőrség, a két országos koronaőr alárendeltségébe tartozó független alakulat. Katonai, gazdászati, és fegyelmi kérdések tekintetében azonban a honvédség kötelékébe tartoztak. Megjelent a koronaőrség jellegzetes öltözéke: sas tollas Zrínyi-sisakot, fehér zsinórzatú buzérvörös atillát és nadrágot viseltek, fekete csizmával. Oldalfegyverük az utászkard volt, és megjelent speciális díszelgő fegyverük, az elit királyi testőrségekre jellemző díszes vibárd, ami az alabárd egy fajtája. A koronaőrség szabályzata 1872-ben lépett életbe, és a létszámot 50 főben állapította meg. A parancsnok rendszeresített rendfokozata ekkor százados. A tiszteket egy 1896-ban hozott rendelkezés alapján a honvédelmi miniszter javaslatára az uralkodó nevezte ki, a legénységet a honvédség állományából érkező önkéntes jelentkezők adták, azonban kizárólag a honvédgyalogság állományából. Az 1896. évben a koronaőrséget a császári és királyi testőrség gyalogszázadainak mintájára szervezték át, ami az altisztek számának csökkenését, és a tiszti, illetve háziszolgák megjelenését jelentette. Az 1896-ban jóváhagyott szabályzat részletesen meghatározta a szervezet szerepét: „… az ország Szent Koronája, a koronázási és egyéb országos jelvények őrzésére van hivatva…díszszertartásokon, továbbá katonai s egyházi ünnepségeken…részt vehet.” Ilyen ünnepélynek számított Szent István ünnepe, és az úrnapja is. Ugyanebben az évben az ezredéves ünnepségek alkalmával a koronaőrség díszelgő –biztosító feladatokat látott el: a közszemlére kitett korona mellett adtak díszőrséget, majd amikor a Szent Koronát udvari díszhintón az országgyűlés ünnepi ülésére vitték, a koronaőrök adták a díszes menet biztosítását, a két országos koronaőr főúr felügyelete alatt. A Szent Koronát a Parlament kupolacsarnokában állították ki. A század utolsó éveiben páncéltermet építettek a koronának, és ekkor kerültek kiépítésre a páncélterem mellett az őrszolgálat szolgálati helyiségei is.
Magyar Koronaőrök Egyesülete
1 Hozzászólás
