Van egy hely a közigazgatásban, ahová az ember fia életében legalább egyszer - biztosan Ők vannak kevesebben -, de muinden a személyével, lakásával, járművével, vállakozásával és még ezer más dologgal kapcsolatban el kell, hogy menjen. Ez a hely az okmányiroda. 2000. január 1-óta végzi az országban mintegy 152 okmányiroda a hatósági ügyintézés és nyilvántartás feladatát. Ezzel egyidőben szűntek meg a rendőrkapitányságok ezirányú feladatai, nem kis személyzeti problémát okozva ezzel. Szerencsére az átszervezés azért nem rengette meg sem a rendőrség igazgatásrendészeti szolgálatának, sem az önkormányzatok hatóságai osztályainak működését. A lakosság időt, pénzt és egy ügyfélkozpontúbb lehetőséget nyert. A helyi ügyintézők közvetlenebb kommunikációja a helyiekkel, sok problémaforrást szüntetett meg, melyeknek talán személyes alanyai is voltunk korábban a rendőrségi ügyintézések során.
Az abonyi okmányirodában jártam minap, de elővigyázatosságból előtte telefonon érdeklődtem a polgármesteri hivatalban az ügyfélfogadási idők, valamint az ügyintézéshez szükséges okmányok kapcsán. A telefonvonal másik végén egy barátságos női hang fogadott és türelmesen végighallgatta, néhol talán bugyutának is tűnő kérdéseimet, majd sorra választ is adott azokra. Jólesett, hogy minden kérdésemre kimerítő választ kaptam, s mindezt olyan hangnemben, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást. Mindig peeszimistán állok a hivatali ügyintézések elé, ugyanis - mint sokunkat - számos kellemetlenség ért már a közigazgatásban, ezért kellemes meglepetés volt, jó indítás a valós ügyintézés megkezdése előtt. Nem kellett volna meglepődnöm? Tényleg nem. De azt hiszem, hogy a több évtizedes tapasztalataink okkal alakították ki bennünk az előítéletet a nyakatekert adminisztráció és azok kezelőivel szemben. Emlékszem, hogy bár akkor még a rendőrség állományát erősítettem (?), de mégis vonakodva mentem "le" az igazgatásrendészeti osztályra hivatalos ügyeimet intézni. Ma már ott sem olyan "fagyos" a levegő és nem igazán lehet érezni a hatóság hatalmi légkörét a jogkörükbe tartózó - fegyver- és engedélyügy - ügyek intézése során. Szolgáltatnak és kiszolgálják a hozzájuk fordulókat. Ez így van rendjén. Régen is így lett volna.
Visszatérve a kis történetemhez, felkészülve és a szükséges okmányokkal "felfegyverkezve" érkeztem, vesztemre pénteken az okmányirodánkba. A várakozó helyiségbe lépve a látványtól megrogytak a lábaim, hisz egy osztálynyi ember üldögélt és bambult kínjában az újonan érkezőkre, kutatva tekintetükben a megdöbbenés jeleit. Belépve minden szempár rám szegeződött és várták az első reakcióm. Mivel az előzetes tájékoztatás során megtudtam, hogy annyi ügyfelet tudnak fogadni az ügyintézők, ahány sorszámot kihelyeztek a faliújságra, ezért odaléptem és letéptem az utolsó papírcsíkot. Gondoltam járok egyet, mert bár nem számoltam meg a várakozókat, de biztosan mindenkinek kisebb száma volt mint nekem. Egy óra múlva visszatérve sok "régi arcot" láttam, de azért udvariasan megkérdeztem, hogy valakinek van-e az enyémnél kisebb sorszáma. Az egyik kissé idegesnek tűnő úr foghegyről közölte, hogy itt már senkinek sincs sorszáma. OK! Mondtam félhangosan és többek látványos megdöbbenésére beléptem az ügyintézők irodájába. Egy igazán vidám és közvetlen hangulatú iroda oldotta bennem a "biztosan hiányzik még egy iratom" érzést. Gyors, pontos, lényegretörő kérdéseket és válaszokat, korrekt kiegészítő információkat kaptam az ügyintézőtől. Mosolyogtak. Látszott, hogy szívesen szolgálják ki a szükségszerűen hozzájuk fordulókat, nem csapkodtak - mint arról a régi időkben a rendőrségen szereztem tapasztalatokat -, nem kiabáltak és a kicsit "értetlenebb" ügyfélnek többször is türelmesen elmondták a szabályszerű eljárást és annak okirati kellékeit. Nem sikerült annak az ügyfélnek sem kihoznia a sodrából egyiküket, aki beszólásaival, követelőző hangnemével próbálta kikényszeríteni a szabályok megkerülését. Mosolyogva közölte vele, hogy mit kell még tennie az ügyintézés megkezdéséhez, majd - mikor már nálam szakadt volna a cérna - látva értetlenségét, megismételte neki az információt Ehhez kötélidegek kellenek, gondoltam s emlékeztem arra, amikor még fordított volt a helyzet a régebbi időkben. Ha annak idején ilyen helyen mosogtak az ügyintézők, abban jól láthatóan benne volt, hogy hülye vagy elvtárs és húzz el innen, amíg nem hozol egy tökéletes iratanyagot. Amiben persze akkor is találunk majd hibát.Hihi. És lecsapták - mint egy giotint - az ügyfélablakot.
Nem lenne kerek a történet és talán a poén is hiányozna e cikkből, ha nem mesélném el, hogy az ügyintézés során mögém "besoroló" hölgynek ismerősként köszönve, nem sikerült mosolyt varázsolni az arcára. Sőt! Ingerülten próbálta bennem a lelkiismeretfurdalást felébreszteni, mert betolakodtam elé. Néztem, mint boci az új kertkapura és halkan megjegyeztem, hogy már nem volt előttem sorszámos ügyfél. "Persze"- mondta, "Én is erre hivatkoznék". A gyors ügyintézés után - még mindig a beszólás hatása alatt - lányos zavaromban még a mappámat is az irodában felejtettem. Az épület elől visszamenve, már értettem a célzást. Szóval, a sorszámok elfogytak és attól kezdve, hogy az utólsó sorszámos is végzett, már érkezési sorrendben történik az ügyintézés. Normális esetben csak annyi ügyfelet fogadnak, amennyi sorszám van, de vélhetően nem akarnak senkit sem hazaküldeni, ezért azoknak az ügyét is elintézik, akik még beleférnek az ügyfélfogadási időbe. A "bónuszemberek" persze igyekeznek még sorra kerülni, így elég feszült hangulatot kelt, ha valaki az Ő érkezésük után belépve, előttük intézheti ügyét. Nos, ez a kockázat a sorszám nélküli ügyintézési kísérletnél, hogy lehet, hogy nem fér bele aznap az ember.
Szerintem érdemes sorszámot húzni és nem a szerencsére, vagy a többiek jóindulatára bízni az ügyintézés sikerét.
Tehát, összességében egy igazán gyors és korrekt ügyintézés alanya voltam, melyért külön köszönet Tóth Katalin és Bankó Gábor ügyintézőknek, valamint az ismeretlen telefonos ügyfélszolgálati dolgozónak!
TYB