Két kis magzat beszélget az anya hasában:
*- Te hiszel a születés utáni életben?
*- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
*- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
*- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt.
*- Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
*- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
*- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínüleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
*- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerüen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
*- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ö majd gondoskodik rólunk.
*- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ö mégis hol van?
*- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetöen élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
*-Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
*- No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.