1925 elején hiába álltak hosszú sorok a budapesti szegényeknek meleg ételt biztosító ínségkonyhák előtt: a Székesfőváros vezetése beszüntette a működésüket. A helyzet óriási szociális feszültségekkel fenyegetett, hiszen addig naponta 60-70 ezer ember kapott ingyen kosztot a fővárostól. Sipőcz Jenő polgármesternek kapóra jött, hogy egy különös üzletember felajánlotta, hogy a város helyett ő maga fog ingyenes népkonyhát felállítani. A hollandiai vagyonára hivatkozó, török állampolgárságú, de oroszos ruhát viselő öregúr megkapta a város kihasználatlan tábori konyhai eszközeit, s nem sokkal később már az ő Kálvin téri ingyenkonyhája előtt álltak sorba a budapesti nincstelenek. Robert Feinsilber, vagy ahogy hamarosan nevezték, Róbert bácsi, rövid idő alatt megkerülhetetlen szociális intézménnyé nőtte ki magát. A szegények apostolaként írt róla a sajtó mindaddig, amíg 1930-ban tiltott uzsoratevékenység gyanúja miatt ki nem utasították az országból. Önzetlen népbarát volt vagy szélhámos kalandor? A jelek szerint mind a kettő.
Már gyermekkora is kalandok sorozata volt. Zsidó aranyműves családban született 1865-ben az Oszmán Birodalomhoz tartozó Jemenben. Édesanyja mindössze 12 éves volt, amikor teherbe esett egy 13 éves fiútól. A két kiskamasz elhatározta, hogy megszöknek otthonról. Egy Jaffába induló gőzhajóhoz eveztek éppen, amikor beindult a szülés, és a csónakban megszületett kisfiuk. Ha a kis Robert később, nemzetközi vizeken születik, valószínűleg nem kapja meg a török állampolgárságot, ami később megmentette az életét. A szülők Jaffában ékszerészként dolgoztak, majd amikor kis vagyont gyűjtöttek, Hollandiába költöztek tovább, ahol foglalkozásuk után az anya felvette a Feingold, az apa pedig a Feinsilber nevet. A család amszterdami gyémántkereskedőkkel kezdett üzletelni, és hamarosan maguk is tekintélyes vagyont gyűjtöttek. A cseperedő Robert nem érzett kedvet az aranyművességhez, de az aranyifjak életéhez igen, így szülei pénzén utazgatott a világban. Sorsát oroszországi utazása pecsételte meg: eljutott Lev Tolsztoj Jasznaja Poljana-i birtokára, ahol teljesen az író hatása alá került. Európai ruháját orosz ingre, zsidó vallását pedig egyfajta tolsztojánus kereszténységre cserélte.
Innentől kezdve a szegények és elesettek támogatását tekintette fő céljának. Oroszország után az Osztrák-Magyar Monarchiában telepedett le. Nem tudjuk, mikor került Budapestre, mindenesetre már a 10-es években találkozunk a nevével. Szó szerint embermentő munkával kezdte: a budapesti rendőrfőkapitány alkalmazásában öngyilkosjelölteket kellett lebeszélnie szándékukról. 1916-ban már saját otthont hozott létre öngyilkossági kísérletet túlélt nők számára, a világháború után pedig magyar hadifoglyok felkutatását és hazautazását szervezte Oroszországból. A 20-as évek gazdasági válsága óriási munkanélküliséget és szegénységet hozott országszerte, Budapestre özönlöttek a rászorulók, és mindennapossá váltak a fővárosi ingyenkonyhák előtt kígyózó sorok. Amikor 1925-ben a városvezetés bejelentette, hogy nem tudja tovább finanszírozni az ételosztást, Feinsilber Róbert jelentkezett a polgármesternél, hogy átvenné a népkonyhák üzemeltetését. A Főváros pénzt nem biztosított ehhez, de engedélyt adott szeretetadományok gyűjtésére.
Azonnal megmutatkozott Róbert bácsi zseniális szervezőkészsége. Sorban megállapodott a budapesti piacok üzemeltetőivel és a vendéglősökkel, hogy zárás után összegyűjti az el nem adott, romlandó árut. Később a laktanyák ételmaradékát is ő szállíttatta el. A sorban álló rászorulók közül jóbeszédű fiatalokat választott ki, akiket adománygyűjtő ügynökökké képzett ki. Ők jártak támogatásért a Róbert bácsi címlistájából megadott gazdagokhoz, méghozzá előre tervezett stratégia mentén. Amikor Horthy Miklósné ezer pengőt adományozott, az ügynökök azonnal az arisztokratákat keresték fel a hírrel, akik mind túl akartak tenni a kormányzónén. Amikor egy gyáros nyúlt mélyebben a zsebébe, akkor a nagypolgárok között indított adományozói versenyt. A nem szívesen jótékonykodó, de úrhatnám vendéglősöknek és kereskedőknek pedig azt ígérte, hogy elintézi: beírják nevüket Budapest Aranykönyvébe. Hamarosan már négy helyen mérte a meleg ételt Róbert bácsi, aki néhány év múlva újabb jótékonysági programot indított el. Létrehozta az "Öngyilkosokat Az Életnek Megmentő Irodát", amely egyfajta ingyenes lelkisegély szolgálatként működött. Tíz embere foglalkozott a Turul-madárról lehozott vagy gyomormosáson átesett öngyilkosjelöltekkel, akiket megpróbáltak eltéríteni szándékukról. A sajtó imádta Róbert bácsit, a Magyarság című lap még az életrajzát is megjelentette 1929-ben. Évekig nem kérdezett rá senki, miből tartja fenn az irodát, miből fizeti a szakácsokat, fuvarosokat és ételosztókat, ahogy arra sem, miből telik neki rendszeres külföldi utazásokra és négyszobás lakásra a New York palotában.
A botrány 1930-ban tört ki, amikor egy kereskedő testvérpár feljelentést tett Róbert bácsi ellen azért, mert uzsorakamatra adott nekik nagy összegű hiteleket. A feljelentés szerint Feinsilber Róbert - Londonban élő lánya nevében - 25%-os kamatra adott kölcsön 25 ezer pengőt. Amikor a kölcsönt nem adták meg időre, elárvereztette a testvérek Klauzál téri bérházát. A feljelentés nyomán kiderült, hogy a szegények jótevője a kevésbé szegényekkel nem volt annyira lágyszívű. Rendszeresen adott kölcsön nagyobb összeget, és tiltott hitelezési tevékenységből úgy meggazdagodott, hogy 1930-as vagyonvizsgálata szerint hét budapesti bérház és két családi ház mellett Bécsben 150 ezer pengős, Londonban pedig egymillió pengős megtakarítással rendelkezett. A nyomozás a legnagyobb diszkréció mellett folyt, hiszen egyelten jómódú adós sem akart a lapokban szerepelni. A pletykák így is elindultak: egyesek szerint az adományként felajánlott friss élelmiszer egy részét vendéglősök vették meg, és sokan panaszolták, hogy felajánlásaikért cserébe Róbert bácsi a nem létező Aranykönyvvel és más szívességekkel hitegette őket. Végül vádemelés nélkül zárult az ügy, azzal a nyakatekert indokkal, hogy Feinsilber Róbert török állampolgárként nem vonható felelősségre. Így csak kiutasították az országból.
A szegények maradtak, a "szegények apostola" távozott. Róbert bácsi azonban nem ment messzire, Bécsben telepedett le. Hamarosan Onkel Robert néven nyitott öngyilkosokat segítő irodát, az osztrák rendőrség is együttműködött vele. Egy idő után itt is kitört a botrány: kiderült, hogy pénzzavarba került gazdag kereskedőknek nyújtott magas kamatra hitelt. A botrány nyomán őt felkereső magyar újságíróknak ekkor nyilatkozott budapesti éveiről: "nem a szegényektől loptam, mert nekik mindig megadtam, ami kellett, csak okosan gazdálkodtam azokkal a morzsákkal, amiket a gazdagok juttattak."
Róbert bácsi további életéről keveset tudunk. Török állampolgársága segített neki túlélni a zsidóüldözést, de ekkor már nyoma sem volt egykori vagyonának. 1945 után hajléktalanként keresett szállást, végül egy bécsi asszonynál kapott egy kis szobát. Több mint tíz évet élt még teljes magányban. 92 évesen halt meg egy elmeotthonban. Nem tudhatta, hogy a budapesti szegények, akiknek egykor enni adott, még sokáig emlegették jótevőjükként.