Szeretem az idős embereket, hiszen nagy korok, nagy idők, más korszakok tudói ők. Ilyen, Tóth Ernő nyugdíjas testnevelő tanár is, aki már bizony 81 éves is elmúlt. Olvasóink meglátták őt egy képen, melyet a Culture CAFE-ban készítettem róla, és nagyon megörültek Ernő bácsinak. Ez adta az inspirációt arra, hogy gyakorlatilag közkívánatra készítsek vele interjút. Boldogan mesélt, és engem is meglepett azzal, hogy milyen sok fényképet hozott nekem közzététel céljából a MiAbonyunk Olvasóinak. Ernő bácsi több ezer gyermeket tanított Abonyban, nagyon közismert. Még mindig ott van minden rendezvényen, ahová csak egészségügyi állapota miatt el tud jutni. A mai idők testneveléséről elmondta, hogy igazándiból egyet ért a mindennapos testnevelés bevezetésével, de azzal viszont már nem, hogy a feltételeket országunk vezetése nem teremtette meg hozzá. Vagyis nem lett több tornaterem, hely ahol sportolhatnának a diákok. Kérdeztem őt három kívánságáról is. Képgaléria Tóth Ernő mozgalmas életéből IDE kattintva
Azt mondta: „ Talán a legelső az, hogy még egy- két évet élni szeretnék! „ Napközben még igen aktív, de esténként már fáradt, a helyi könyvtárban nagyon jól érzi magát. Ha sportról van szó, akkor ő mindenevő, de kedvencei a labdajátékok, melyben a tanítványai is jeleskedtek. A torna is a szívügye a mai napig. Ami Abony sportját illeti, kiemeli a birkózást, kedveli őket, nyomon követi a tehetségek pályafutását. Tanítványai közül többre is nagyon büszke, így Felcsúti Ákosra, aki a magyar válogatottságig vitte, vagy az NB I-es kosárlabdázóra, Bazán Istvánra, aki a Csepel versenyzője volt. Ernő bácsi sajnálja, hogy a legtöbben 14 éves koruk után manapság abbahagyják az aktív sportot. „ Hiányzik a társadalmi munka a testnevelőknél! Régen minden pénz nélkül elhivatottságból tettük azt, amit tettünk. Nagyon keveslem azt a támogatást, amit a város ad a sportra, ez tényleg szinte semmire sem elég.. Nagyon kevés önkormányzati képviselő az, aki veszi a fáradságot és elmegy sportrendezvényekre, pedig ott lenne a helyük! Sőt a testületben és a bizottságokban sincs senki, aki ért a sporthoz. Ezen mindenképpen változtatni kellene. „
„ 17 éves voltam, mikor Szolnokon építkeztünk, munkásként dolgoztam, interjút adtam a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójának a sztahanovista mozgalomról, majd a Mozi Híradónak is. 34 évvel később láttam viszont a TV-ben, a Velünk Élő Történelem című műsort, nagyon megható élmény volt számomra. Ügyes voltam, szerettek az építőmunkások. Nem tagadom, hogy sztahanovista voltam, nagyon jól kerestünk akkor, a laktanya építésében is részt vettünk. „- meséli Ernő bácsi és még a Rákosi elvtárstól kapott oklevelét is büszkén mutatja nekem.
Ernő bácsi Abony várostól is kapott kitüntetéseket. Az első elismerésére ma is nosztalgiával emlékszik vissza. 1990-ben Tarkó Sándor volt tanácselnök az utolsó munkanapján üzent neki, hogy a szobájában várja. „ Örömmel fogadott, s egy nevemre szóló nagyon szép serleget adott át. „ Tóth Ernő testnevelő az abonyi fiatalságért „- az állt rajta. Így köszönte meg közel negyvenéves társadalmi munkásságomat, amit a sport területén végeztem. Könnyes szemmel öleltük át egymást, ő minden téren úriember volt, mert elismerte az abonyi emberek közösségért végzett munkáját. 1998-ban kaptam meg az Abonyiak Abonyért kitüntetést, 2005-ben pedig az aranydiplomámat vehettem át. Nyugállományba vonulásom, 1993 óta huszonegy éve társadalmi ehivatottságból írásaim jelennek meg az Abonyi Naplóban. Nagyon fájó, hogy egyetlen pedagógus napon sem hangzott el sem a városvezetés, sem az oktatási bizottság részéről egyetlen egy mondat sem, egy szál virágot sem kaptam mindezért. „- meséli Ernő bácsi
Kilenc évvel ezelőtt jelent meg egy interjú, melyet az Abonyi Napló készített Ernő bácsival, büszkén adja oda nekem. Megtudom az életrajzi adatait, azt, hogy 1933.-ban született Abonyban és építőipari- munkás családból származik. Édesapja sajnos elhunyt, mikor az ifjú Tóth Ernő ötéves volt, édesanyja nevelte fel őt, nővérével együtt. Igen nagy szegénységben élték át a II. Világháború borzalmait. Nővérével együtt vallásos nevelésben részesültek, nagyapjuk presbiter volt. 1947-ben végezte el a polgári iskolát, ezután nem tanulhatott tovább, mert olyan nagy szegénységben éltek, hogy özvegy édesanyja nem tudta taníttatni őt. Így Szolnokon tanult szakmát Patonai József építésznél. Itt ismerte meg a munka szeretetét, pontosságot. Az államosítás után a Szolnoki magasépítő nemzeti Vállalat dolgozója lett. Itt több, mint kétezren dolgoztak. Tóth Ernő legfiatalabbként volt tagja a Magyar Építő Munkások Országos Szövetségének és a történelmi Szociáldemokrata Pártnak is. 1951-ben megtörtént a parányi csoda, és hármójukat kiválasztották, továbbtanulásra javasolták őket. A lehető legmagasabb ösztöndíjat kapta meg vállalatától, nagyon nagy örömmel élt ezzel a lehetőséggel. 1952-ben Nagykőrösön érettségizett le úgy, hogy a négy év tananyagát egy év alatt sajátította el, kollégiumban lakott. Csodálatos tudású és felkészült tanárai voltak az Arany János Gimnáziumban. Erre az időre is boldogan emlékszik vissza. Szakmai téren testnevelő tanára, Molnár Ferenc lett a példaképe, aki akkoriban az ország egyik leghíresebb, legsokoldalúbb, legismertebb, legrokonszenvesebb szakembere volt. Az érettségi után Ernő bácsi útja Budapestre vezetett, ahol testnevelés tagozatos főiskolai hallgató lett. Nehéz évek következtek családja életében, mert volt egy abonyi kisvendéglő, melyet édesanyja és nagymamája vezetett, de ezt államosították 1953 őszén. Így az ösztöndíja nagyobb részét hazaadta, hogy a család ne nélkülözzön. Úgy segített magán, hogy tanulás mellett éjszakánként vagonokat pakoltak a Ferencvárosi pályaudvaron. Ernő bácsi elmondta, hogy a főiskola testnevelés tanszékvezető tanára, Bély Miklós szerette őt. Nagyon sokat segített neki, mindenben támogatta. A Honvédségtől hadnagyi rangban szerelt le, majd Tiszatenyőre került tanítani, a testnevelés mellett magyart és történelmet is. Az igazgatónő iskolájában a TV-ből is jól ismert Endrei Judit édesanyja volt. 1955-ben államvizsgázott és a József Attila Nevelőotthon nevelőtanára lett.
A regényes életrajz az alábbiakban folytatódik, megjelent az Abonyi Naplóban: