Az abonyi tarka borjú
Rajzpályázat
A Nagyabonyi Színkör pénzdíjas rajzpályázatot ír ki a helyi iskolák diákjainak, rajz-szakköreinek.
Első díj: 5000 Ft. II. díj: 3000 Ft. III. díj: 2000 Ft. (Adományokból tárgyi jutalom)
Határidő: 2017. március 10.
Eredményhirdetés: 2017. március 15.
Téma: „Lőrinc gazda és az abonyi tarka borjú”
A történet képi feldolgozását időszerűvé tette a 2016. augusztus 6.-án, a Mikes tó partján rendezett nagy sikerű Tarka borjú főzőverseny. A résztvevők, és a nagyközönség ugyanis, csak annyi tudott a „tarka borjúról”, hogy befestettek egy borjút, s aztán az eső lemosta a festéket.
Ez a híres eset a magyar szürke és a szimentáli szarvasmarha keresztezéséből született magyar (piros) tarka marha elterjedésének idejében történhetett a XIX. század végén. A fogadósné, Szarvák Anna elbeszélése alapján szeretnénk a történetet képekkel illusztrálni.
Lehetne képregény-jellegű feldolgozás is, de elképzelhető az is, hogy a történetet hét képben jelenítsék meg a diákok. A lényeg, hogy a mesélő az előadását (vásári komédiás stílusban) képekkel is érthetőbbé tegye. Követelmény tehát, hogy a kép minél több információt hordozzon.
A látványhoz szokott közönségnek igen hasznos lenne ez a megoldás. Mivel az egységes stílus alapvető követelmény, a teljes anyag egységben bírálható. A technika szabadon választott. (Lehetőleg kézműves legyen, de az internetes montázs is megoldás lehet.)
A szerény pénzdíj mellett az első helyezett számára igazi elismerést az jelenti, hogy képsora állandó részévé válik a történet előadásának. (Kivetítőn, vagy megfelelő méretre nagyított posztereken.)
Tisztelettel kérem az intézmény rajz-szakos tanárait, hogy támogassák ennek az ötletnek a megvalósulását.
Király Béláné
elnök
Nagyabonyi Színkör
Lőrinc gazda és az abonyi tarka borjú
1.kép (Lőrinc portája.)
Egyszer volt, hol nem volt… ott, ahol a kurta farkú malac túr, a Kis- Kunság, a Nagy- Kunság és a Jászság találkozásánál, közel ahhoz, ahol a Gerje-Perje a Tiszába fut, takaros házikóban éldegélt Lőrinc gazda a feleségével.
Kicsi gazdaságuk éppen elég volt arra, hogy mindig legyen a kamrában az és annyi, ami és amennyi éppen kellett. Pár oldalszalonna, füstölt kolbász, oldalas, bödönben zsír, tele a lisztes láda, aszalt alma, szilva, dióbél. A pincében krumpli, hagyma.
Pénz mindig csak akkor kellett, amikor eljött az ideje az adó megfizetésének. Évente egyszer ezért kellett bemenni az abonyi községházára. A huncut Lőrinc gazda, ilyenkor mezítláb, lyukas tarisznyával ment a hivatalba, nehogy megemeljék már az adóját, ha csizmában látják lófrálni.
Az udvarban mindig volt 10-12 tyúk, egy kakassal, két-három koca a malacaival. Kan disznót nem tartottak. Amikor megjött a koca kedve, a messze földön híres kanos-asszony házhoz hozta a disznó udvarlót. Gyöngyösök, kacsák, libák, pulyka gondoskodott arról, hogy sose legyen csönd a portán. A birtokra, no meg a marhára, a Vitéz és a Betyár névre hallgató két puli vigyázott.
Mert marhát is tartottak, mégpedig szürke marhát. A Krakó-parti mocsaras legelőn télen-nyáron a szabadban élt, nem kellett istállózni, ólazni. Az ég adta világon semmi baj nem volt vele. Állatorvost sose látott, annyi gyógyfüvet legelt, hogy nem kellett neki a patika. És micsoda jó ízű, rostos volt a húsa! Amíg nem fogták hízásra, a daliás szürke marha segített az igavonásban, szántásban, szállításban. Tejet ugyan keveset adott, de az annál jobb volt.
2. kép (Az első vásár)
Amikor elérkezett az idő, úgy hat hónap elteltével elválasztották a borjút az anyjától. Akkoriban jött el az adófizetés ideje is, így Lőrinc gazda behajtotta a kis szürkét a nagyabonyi vásárba. Azóta, hogy Mára Teréziától vásárszabadalmat, és mezővárosi rangot kapott Abony, egyre nagyobb, híresebb vásárokat tartottak a vásártéren, a Törteli út és a Mátyás királyról elnevezett félút kereszteződésében. Akár hogy is nézzük, az abonyiak joggal gondolták, hogy Abony a világ közepe, mert, hogy Abony igen fontos és forgalmas utak találkozásába esett.
Különösen nagy volt a forgalom a Mihály-napi állat- és kirakodóvásárokon. Csak úgy nyüzsögtek a népek meg az árusok, csizmadiák, kalaposok, szűcsök, fazekasok, mézeskalácsosok. Minden hájjal megkent kupecok alkudoztak a lábasjószágra. Nyomták lefelé az árat, hogy aztán minél jobb pénzért továbbadhassák.
A mi Lőrinc gazdánk a kis szürke borjúval beállt a kijelölt karámhoz, és várta a vevőket. Több érdeklődő tapogatta, kerülgette a borjút, tudakolódtak az ára felöl. Az alkudozásba beszálltak a kupecok is.
Hallja, gazduram! Nem divat má’ a szürke marha! Csak a pirostarka a kelendő! Úgyhogy félpénzért elvisszük. Annál többet nem ér. Közben kacsingatott egymásra a két kupec úr, mert látták, hogy nem akármilyen kis bikaborjú áll előttük. Olyan bika lesz ebből, hogy csak úgy dulakodnak majd az üszők és tehenek a kegyeiért!
Hallván a világot járt kupecok megjegyzéseit a vásárlásra készülő gazdák elbizonytalanodtak, majd elálltak a vásártól. Lőrinc gazda pedig hazavezette a nyakán maradt borjút.
3. kép (Lőrinc háza és a festés)
Otthon elbeszélte a feleségének, mi történt a vásárban. Úgy látszik, az asszony huncutabb volt az amúgy igen huncut uránál. Azzal az ötlettel állt elő, hogy ha nem a szürke, hanem a pirostarka a kelendő, akkor át kell szólítani a szomszédból Komáromi Karcsi szobafestő mestert, - aki nem rég érkezett haza a muszka hadifogságból, és kockásra is tudja festeni a falat, akkor biztosan tud kerekded foltokat is festeni a kis szürke bikaborjúra.
Karcsi mestert megeskették, hogy senkinek sem árulja el, mitől is lett, hogyan is lett ilyen szép pirostarka a kis szürke. Karcsi mester pedig arra is megesküdött, hogy a piros festék a bikaborjú élete végéig kitart.
4. kép. (A második vásár)
Lőrinc gazda másik kalapot tett, befogott a szekérbe, ahhoz kötötte a kis pirostarka borjút és a szekereseknek kijelölt karámba állt be. Hamar híre ment, hogy micsoda gyönyörű kis pirostarka bikaborjút árul egy helybéli gazda a vásártér széliben. Csak úgy jöttek a vevők, és egymásra ígértek, licitáltak a gyönyörű jószágért. Olyan magas árat kínáltak, hogy már Lőrinc is restellte, ezért kezébe csapott az éppen jelentkező vásárlónak, ezzel lezárva a további áremelést.
5. kép (Kossuth fogadó, kívül a kocsiszín, belül az áldomásivás)
Miután megkötötték az üzletet, úgy illett, hogy az eladó áldomásra hívja a vásárlót. Az áldomásivásra a híres-neves Kossuth fogadóban került sor. A fogadó udvarában a kocsiszínben sorakoztak a vásáros szekerek. Lőrinc szekere is befért a tető alá. A kis pirostarka a saroglyához kötve álldogált, ő már nem fért be a tető alá. Tarka fara kilógott a tető alól. Ahogy a fogadóban fokozódott a hangulat, úgy sötétedett az ég a fogadó felett. Pillanatok alatt nagy zivatar keletkezett, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.
6. kép (Kossuth fogadó udvara a zivatar után)
Az áldomás után, a zivatar elvonultával az üzletfelek számára az utolsó lépés következett. Lőrinc búcsút vegyen a bikaborjától, az új gazda pedig a saját szekere saroglyájához kösse. Megdöbbentő látvány fogadta őket a kocsiszín előtt. A borjú patái bokáig veres lében álltak, és palaszürke, fényes hátát, oldalát csapkodta bojtos farkával. Visszament az üzlet, Lőrinc pedig azt se tudta, hova legyen szégyenében.
A kupecok, akik mindvégig szemtanúi voltak az eseményeknek, elérkezettnek látták az időt, hogy a megszégyenült gazdától pár fillérét megvásárolják a szépreményű, gyönyörű magyar szürke bikaborjút. De Lőrinc már nem akarta eladni. Hiába kérlelte a fogadósné, Szarvák Anna is, hogy adja el neki, hogy a szégyenbe esett borjút ő megcsinálja vadasan, Lőrinc már nem akarta eladni.
7.kép (Lőrinc portája a magyar szürkével)
Úgy gondolta, az adó várhat addig, amíg pénz lesz a juhokból, de ezt a kis bikaborjút bizony nem adja el. Nem tudta még akkor az abonyi Lőrinc gazda, hogy nem csak azt az egy bikát mentette meg. A magyar szürke marhafajta megmentéséhez is hozzájárult. Az egész világ örömére, gyönyörűségére. Itt a vége, fuss el véle.
0 Hozzászólás
