Csőfarmerbe öltöztetett csecsemő, partnerként kezelt gyerekek otthon és az iskolában. Valóban annak látjuk őket, akik? Gyerekeinket már nem gyerekként kezeljük, hanem kicsinyített felnőttekként. Hogy hová vezet mindez, arra keresi a választ az író is a Miért válnak zsarnokká a gyerekeink? Avagy a gyermekkor elrablása című művében. Michael Winterhoff könyve talán nem is láthatott volna napvilágot pár évvel ezelőtt, hiszen a társadalmi nyomás oly nagy a gyermeknevelés -a szerző szerint- túl engedékeny volta miatt. A pszichiátriai magánpraxisában szerzett tapasztalatit teszi közzé az orvos, melyben fegyelmezhetetlen, irányíthatatlan gyerekekről olvashatunk, akik fittyet hánynak a tekintélynek. A szerző megítélése szerint ezek mind a helytelen nevelés következményei, egy olyan nevelésé, amelyben a gyerekeket megfosztjuk az őket megillető bánásmódtól és a fejlettségi fokukat háttérbe szorítva úgy bánunk velük, mintha teljes jogú felnőttek lennének. Ennél fogva beleszólást engedünk nekik olyan témákba is, melytől inkább még óvnunk kellene őket, és nem adjuk meg számukra a lehetőséget, hogy végigjárják a fejlődési fokokat a teljes felnőtté válásig.
Bizonyos családtípusokban, mint például az egyszülős családokban, fokozottabban vannak kitéve ennek a tendenciának a gyerekek. Ezekben ugyanis a szülő támaszkodik a gyerekre, partner hiányában vele osztja meg problémáit, akire így túl sok teher nehezedik. Az ilyen gyerek hamar felnőtté válik ugyan, de kimarad a gyermekkora, ami életre szóló hátrányokat okoz. Hasonló a helyzet a bántalmazott családokban is, ahol sok esetben a gyerek védi meg a szülőt a másikkal szemben. A szomorú tény viszont az, miszerint a legtöbb esetben jó körülmények között nevelkedő gyermekek válnak áldozatául ennek a nevelésnek. A gyerekeket helyezve a középpontba rájuk irányítjuk minden figyelmünket, így nem tanulják, meg, hogy vannak helyzetek amikor várniuk kell, ezt tapasztalva a gyerek irányítja a felnőttet megrekedve egy alacsonyabb fejlettségi fokon. Kisgyermekekben személyiségként értékelünk olyan tulajdonságokat, amik életkori sajátosságok, és félreértelmezzük azokat, például az akaratosságot önérzetességként fogjuk fel. A szerző ennek a trendnek szörnyű kilátását látja, gyerekeinket meggyűlölő, velük szembeforduló társadalom képe vetül elé.
A történelem folyamán nem először fordul elő, hogy a gyerekeket kicsinyített felnőtteknek tekintették ez a középkorban is így volt, azzal a különbséggel, hogy akkor a gyerekkort nem értékelték nagyra, nem alakultak ki kötődések a szülőkkel ebben szerepet játszhatott a nagy halandóság is, mindenesetre nem úgy néztek rájuk mint érző lényekre. A gyermekkor sajátosságai kimaradtak, amit öltöztetésük is tükrözött.
És hogy néz ki ez ma?
Míg egy két nemzedékkel ezelőtt csak fiatal felnőttként kezdett a divat szerepet játszani az öltözködésben, addig ma már mondhatjuk csecsemőkortól megfigyelhető ez a jelenség. Az öltöztetés csak egy jelképe annak az áramlatnak, ami a gyerekeket körülveszi. Ma nem tudunk elhatárolódni hol végződik a szülő és hol kezdődik a gyerek, mindez annak a szimbiózisnak a következménye, amelyben a mai szülők élnek gyerekeikkel. Gondolatébresztő nézet miszerint átestünk a ló túloldalára, a „poroszos” nevelési stílusból kezdetben csak humánusabbat szerettünk volna teremteni, de mára ez ezen jóval túlmutat.
Modern társadalmunkban nem adunk lehetőséget a gyerekeknek, hogy végigjárják a lelki fejlődés lépcsőfokait, ennek következtében a szerző rémképe az iskolába be nem illeszkedő gyerekek, a munkára képtelen fiatalok tömeges megjelenése.
Véleményem szerint felgyorsult élettempónkban nehezen tudjuk megvédeni a gyerekeket az őket érő káros hatásoktól, lásd média hatásai. Szinte azt mondhatom nincs lehetőség kizárni a gyerekeket, a felnőtt világból. Megváltozott családmodellek, válások, szétesett kapcsolatok... Az ok nagyon összetett, a nevelés hatása valóban meghatározó e tekintetben, ugyanakkor e mellett még számos más tényező döntő fontosságú lehet, úgy mint az a miliő amiben ma egy gyerek él.
Telek Mónika, Aprajafalva Klub