„ Anya, miért nem büntetik meg a rendőrök azokat, akik leköpik mások kocsiját? „- kérdezte kisfiam az iskolába menet. A reggel tehát számunkra „ remekül „ indult. Miközben kincsem éppen azt számolta, hogy hány darab t betű van egy bizonyos szóban és az hány betűből áll, no meg, hogy mit hány darab t-vel kell írni, egyszer csak a járdán megjelent egy kölyök…. Húzta, cipelte magával, alultáplált testével az iskolatáskáját. Nyilván a Radák úti suliba vánszorgott a kies reggelen. Szokásos, pontosan hozzá illő mozdulatokkal integetett, el sem téveszthettem volna, hogy honnan érkezett….
Aztán az autónk tovább haladt, szépen lassan. Majd jött kisfiam fenti kérdése, észre sem vettem, hogy a hét év forma teremtmény utánunk köpött. Kisfiam a hátsó ülésről látta és azon filozofált, hogy most eltalálta-e a kerekünket olyan jó nyolc méterről vagy sem. A gyerek nem először köpött, gyakorlott köpködő, mert messzire sikerült neki. „ Anya, miért nem büntetik meg a rendőrök azokat, akik leköpik mások kocsiját? „- kérdezte aztán kisfiam és könnybe lábadt a szemem. „ Nem tudom, drágám…. Ez tényleg nagy disznóság. „ mondtam én a hányingerrel küszködve, a jól nevelt, okos kis szöszi gyerekemet nézegetve a visszapillantó tükörben. Sajnos sem ezért, sem másért nem jár olyan büntetés, amit joggal elvárhatna a magyar társadalom jogtisztelő része. Nyugtáztam magamban és bementünk az iskolába, ahol vidám, aranyos, nem köpködős osztálytársak üdvözöltek bennünket.
Lőrinczy Veronika