Szerdán emlékeznek az abonyiak a Doni tragédiára, hagyományos emléktűz gyújtással tisztelegnek a hősi halottak előtt.
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, közel 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. 140-150. 000 ember pusztult el az ellenséges tűzben és az ennél is veszélyesebb orosz télben. Hősök voltak?
Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Csak az ő szavaik meghallgatása, soraik elolvasása után mondhatunk ítéletet.
"Én túléltem, de a szüleim nem... "
Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában borzalmas körülmények között, Kondenzovo mellett magunkat megadni kényszerültünk. A
partizáncsapatok összeszedték fegyvereinket, a foglyokat egybeterelték, és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt
egyszerűen agyonlőtték. A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások
körülbelül egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ez alatt
mindenünket elszedték, sokunknak megfagyott keze, lába, az éjszakai pihenőt
mindig tető nélküli házakban, istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A
legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva,
elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort. A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány - elvitte a foglyok 95 %-át. Lágerünk neve titkos
volt. A megmaradtak a tambovi lágerbe kerültek, majd egy részüket innen is
továbbszállították. Én többedmagammal Taskentben kötöttem ki, ahonnan egy idő
után továbbvittek Cseljabinszkbe. Itt farönk esett a lábamra, emiatt
sebesültként engedtek haza 1945 augusztusában. Én túléltem a háborút és a
hadifogságot, de drága szüleimet elvitte a kaszás.
Horváth B. József - Mátraderecske
Hadifogoly Híradó (HH) 1995/10.
Mi történt a doni hadifoglyokkal?
Mint kassai légvédelmi tüzér, 1942-ben kerültem ki az orosz frontra, és 1943. január 18-án estem hadifogságba. 12 napi gyaloglás és18 napi vasúti szállítás után értük el a 150-180 kilométerre lévő tambovi gyűjtőlágert! Ez idő alatt a hadifoglyok 40-50%-a meghalt vagy megőrült: nem
bírta ki az embertelen körülményeket. A 30 nap alatt csak néhányszor kaptunk
enni - szárított kenyeret és sózott halat -, de vizet alig. Lágerünk egy
tölgyerdőben volt. Gallyakból készültek a két végén nyitott barakkok. Fekhelyül a karvastagságú ágak szolgáltak, szalmazsák vagy pokróc nélkül. A következő
napok egyikén fürödni mentünk egy üres barakkba. Két liter vizet kaptunk
fejenként. Jégcsapok lógtak a mennyezetről... Napi 20 dkg kenyér volt a legfőbb táplálékunk... A halottak száma naponként 150-200 főt tett ki: közös sírba
kerültek anélkül, hogy nyilvántartásba vették volna őket. Voltak köztük
magyarok, németek, olaszok, románok. 1943. március 28-án egy csoporttal elvittek az Ural északnyugati részére, ahol még kemény tél volt. Itt is erdőben laktunk és ugyanúgy aratott a halál, mint az előző helyen. Júniusban a Nemzetközi
Vöröskereszt ellenőrzésének köszönhetően tovább szállítottak Brovszk városába, ahol mintegy ezren, valamivel jobb körülmények közé kerültünk. Felerősödésünkért a lágerparancsnokot tették felelőssé.
LudányiImre - Lőrinci
HH 1992/1.