Nagypapámat 2012.december 31-én kísértük utolsó útjára. Eltelt egy hónap, mióta végleg elment közülünk, de hiánya feldolgozhatatlan. A temetésre írt búcsúbeszédet sajnos nem tudtuk elmondani, ezért szeretném megkérni, hogy ezt a levelet és képeket legyen szíves kitenni a honlapra, hogy így is emlékezzünk rá. 2012. december 31-én kísértük utolsó útjára Kovács Istvánt(Pista bácsit), az én szeretett nagypapámat, aki 1933. május 4-én született Cegléden. 1957-ben ismerkedett meg nagymamámmal, Margitkával.Házasságuk gyümölcseként két gyermekük született keresztapám , István és édesanyám, Hajnalka. Csodálatos férj, apa és nagyapa volt,aki mindent megtett családjáért. Boldogsággal töltötte el, hogy figyelemmel kísérhette 5 unokája mindennapjait. Úgy élt, mint akinek kőbe vésett alapigazság volt az, hogy segítsen minket. A legnagyobb tragédia számára 2007-ben történt, amikor jobb lábát elveszítette. A kezdeti elkeseredése után fiatalokat megszégyenítő akarattal próbált újra járni, ami sikerült is neki. Piros motorjával sokat közlekedett, amit a barátok, ismerősök csodálattal néztek. Mindenki számára volt egy kedves szava, derűs mosolya.
Sajnos boldogsága nem tarthatott örökké, hiszen nyugodt hétköznapjaira lassan az elmúlás árnyéka vetült. Karácsony előtt gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Az utolsó hetekben édesanyám ápolta, de a sors akaratát nem lehetett megváltoztatni. Sok szenvedés után, életének 80. évében, december 26-án, névnapján szervezete feladta a harcot és megtért teremtőjéhez. Lelki sebeink egyetlen orvossága egyedül az idő. Az idő az ami, ha nem is gyógyítja, de elviselhetőbbé teheti belső láthatatlan, de mégis fájdalmasan lüktető sebeinket. Igazán örülni csak az tud, aki már sírt is és sírni csak az tud, aki valami szépet vesztett el. Tudom, hogy sokszor nehéz az élet megpróbáltatásait viselni, nagy lelki erő kell a fájdalmat mosolyogva tűrni.Áldott keze munkája, családja életét biztonságosabbá, kényelmesebbé tette, Magát nem kímélve arra törekedett, hogy gyermekei jólétben éljenek.Számunkra Ő sosem lesz halott.
"Fognám még kezed, simogatnám,
könnyem hiába hull, bár még szólnál hozzám,
szívem szakad meg, hogy itt hagytál!
Hosszú az út, melyen elindultál,
Nagy űrt hagytál magad után,
mert Isten mindent adhat,
Márványt, kincset, palotát,
csak egyet nem adhat kétszer- számomra a legjobb nagypapát."
Tatikám, ugye tudod, hogy imádlak és utolsó szavaid jól szívembe zártam.
Ezt a kulcsot magaddal vitted a mennybe, emléked megmarad örökre a szívembe! Búcsúzni kell, Nagyon szeretlek! Isten veled, nagypapa! Isten veled, Kovács István!
Bozóki Hajnalka