Jenes Virág, a 11 éves, tüdőtranszplantált abonyi kislány nagymamája és gondviselőjeként szeretném megosztani az olvasókkal örömünket és hálánkat annak apropójából, hogy ismét lezárult Virág életének egy emlékezetes és meghatározó szakasza. Bizonyára többen emlékeznek még a törékeny, szőke, szemüveges gyerekre, akinek – mint a leg- fiatalabb magyar tüdőátültetett betegnek – a képeivel négy évvel ezelőtt tele voltak az újságok, hiszen az abonyiak önzetlenségének nem kis része volt abban, hogy a bécsi életmentő műtét után hazaérkező lábadozót olyan körülmények várják itthon, hogy a lefojtott immunrendszere a fertőzés mennél kisebb kockázatának legyen kitéve. Gyerekközösségbe sem mehetett még sokáig, ezért magántanuló maradt. Két kedves tanító néni járt hozzá rendszeresen, nekik is szájmaszkot kellett viselniük közben. Előre féltünk még a gondolatától is, hogy mi történik majd, ha már bejárhat az iskolába.
Ő, aki óvodába is csak két hétig járt, akkor is olyan beteg lett, hogy hat hetet töltött utána a szolnoki megyei kórház intenzív osztályán, s utána többé már le sem tehette az oxigénpalackot.
Igaza lehet a közmondásnak, hogy „Akinek a Jóisten bárányt adott, annak legelőt is ad hozzá”, mert amikor eljött az idő, hogy kiválasszuk a nem éppen szokványos helyzetben lévő Virág számára a legmegfelelőbb iskolát, „véletlenül” a kezünkbe került egy hirdetés, amelyből megtudtuk, hogy a Ceglédi Református Általános Iskola Kőröstetétleni Tagintézménye a következő tanévtől abonyi gyerekeket is szívesen fogad. Nem sokat hezitáltunk a férjemmel, egy gyors telefonnal egyeztetett időpontban személyesen kerestük fel a tetétleni iskola igazgatóját, Bánné Hornyik
Máriát. Ekkor ért bennünket az első kellemes meglepetés, amikor a kedves, mosolygós pedagógus úgy fogadott bennünket, mintha legalábbis egy csokor virággal állítottunk volna be, nem pedig egy speciális nevelési igényű gyerekkel járó gondokat készültünk volna megosztani vele. Kifogásokat sem kellett volna keresnie, hogy miért nem vállalhatja fel az iskola a sok tekintetben kivételes helyzetben lévő gyermek befogadását, de ő nem azt kereste, hogy miért nem lehet, hanem hogy hogyan lehet megoldani a problémákat, áthidalni az akadályokat. Egész lényéből áradt a figyelem, érdeklődés, empátia, jóindulat és segítőkészség. Egyből tudtuk, hogy jó helyen járunk.
Az azóta eltelt majd három év alatt megtapasztaltuk, hogy nemcsak az igazgató asszony személyisége, hanem az iskola szelleme is olyan, amelynél megfelelőbbet nem is kívánhattunk volna Virág számára. Nincs egyetlen dolgozója az iskolának, aki ne a legnagyobb toleranciával kezelte volna a kislány „másságát”, ha dolga akadt vele. Az osztályfőnökén és általában a peda- gógusokon kívül különösen sokat köszönhetünk a gyerekek Picur nénijének, aki az étkezdét vezeti, és valósággal pótmamája volt Virágnak. Amellett, hogy mindenkit jóllakatott, a jobb étvágyúaknak repetát is biztosítva, külön odafigyelt, hogy a kilökődésgátló gyógyszerektől cukorbeteggé is vált Virág mit ehet és mit nem, meg hogy időben megmérje a vércukrát, beadja magának a szükséges
adag inzulint és bevegye a délben esedékes állandó gyógyszereit. Ő volt az is, akit nem egyszer este kellett visszahívni az iskolába, hogy kiadja a Virág ott felejtett inzulin-adagolóját.
Most, amikor az a váratlan szerencse ért bennünket, hogy Virágot a sajnálatosan súlyosbodó szembetegsége miatt felvették a gyengén látók budapesti bentlakásos iskolájába, ez úton is szeretnénk kifejezni hálánkat és köszönetünket a kőröstetétleni iskola valamennyi dolgozójának a lehetőségért, hogy gyógyíthatatlan beteg unokánk ennyi szép emlékű napot tölthetett körükben, azért az emberséges bánásmódért, amelyet mindvégig tanúsítottak iránta, s mindazért, amit tőlük ez alatt az idő alatt tanulhatott. Biztosan tudjuk, hogy Virág jó szívvel őrzi meg Őket emlékezetében. További áldozatos munkájukhoz sok sikert, erőt és jó egészséget kívánunk.
Virág és a nagyszülők