Az abonyi dalköltő dalának dallamára lépdelt a kormányzó lova egykoron.- A mai napon kaptam egy nagyon megtisztelő levelet, mely abonyi vonatkozású. Tisztelettel teszem közzé, a feladó kérésének megfelelően. Íme Szerdahelyi Csongor nekem címzett levele: " Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Édesapám, Szerdahelyi János, tanár, zeneszerző Abony szülöttje, most 25 éve hunyt el. Abonyban temettük. Nagyon szép megemlékezés jelent meg róla a Magyar Nemzetben. Erre szeretném felhívni a figyelmét, hátha a város is ápolni tudná valami módon az emlékét. Ajánlom a figyelmébe a híradás mellékleteként a lap internetes változatában közzétett videót, amelyből kiderül, hogy a kormányzó lova Komárom visszatértekor a kéttornyú város szülöttje dallamának a ritmusára lépdelt. "– írja fia, Szerdahelyi Csongor, aki a Ferences Sajtóközpont igazgatója
Egyben szeretném felhívni valóban Abony város történelemkedvelő lakosságának figyelmét a fenti levélre, kérve segítségüket egyben az emlék ápolásában. Annál is inkább, mert országos hír is született a 25. évfordulóból. Íme:
„ Immár 25 éve, hogy elhunyt Szerdahelyi János abonyi tanár, dalköltő, a Lesz, lesz, lesz… kezdetű közismert ének szerzője. Apai hatásra gyermekként kitanulta a nyomdászmesterséget, de „végül” győzött a zene iránti vonzalma, aminek már 5 éves kora óta saját hegedűjén hódolt; mesterét ráadásul igen hamar felülmúlta a muzikális fiatal. A zenei kiművelődés közben, 19 évesen felvették a debreceni egyetem matematika–fizika szakára (1925). Egyetemista társaival olyan együttest alapított, amellyel a debreceni mozik (némafilmek) hangulatát színesítették játékukkal, és amelyből finanszírozni is tudta tanulmányait – az „iskolapénzt” szüleitől fél év után nem is fogadta el. „ – írja a www.mno.hu
A teljes írás IDE kattintva olvasható
Az önéletrajz
Szerdahelyi János tanár, dalköltő Abonyban született 1906. június 7-én. Abony egykor rangos mezőváros volt, amelyről a nóta mondja: csak két torony látszik. Az egyik, a szép barokk Szent István-templom, ahol a születése utáni hatodik napon Jánost keresztvíz alá tartották. Cegléd és Szolnok közelsége miatt a település nemigen tudott fejlődni. A közélet mégis zajlott, és kenyeret adott idősebb Szerdahelyi Jánosnak, az egyetlen abonyi nyomda tulajdonosának, hiszen a két helybéli politikai lapot, a kormánypártit és az ellenzékit egyaránt nála nyomták. A Szerdahelyi-nyomda szerkesztőség és politikai klub is volt.
A gyermeket azonban nem a politika, és nem a nyomdászat érdekelte, hanem inkább a muzsika, bár kitanulta a nyomdászmesterséget is. A muzsika iránti vonzódását édesanyjának, Szrapkó Máriának köszönheti, aki igazi nótafa volt, remek memóriával. A fiú az akkor divatos nótákat szinte az anyatejjel szívta magába. Muzikalitását felfedezve édesapjától ötéves korában karácsonyára igazi hegedűt kapott, amelyet az egyik abonyi prímástól vásárolt. Hegedűtanárhoz is járt, de a mestert hamar felülmúlta.
A ceglédi gimnáziumban érettségizett és 1925-ben beiratkozott a debreceni tudományegyetemre matematika-fizika szakra. Ez még a némafilmek korszaka volt. Az abonyi fiatalember hamarosan a debreceni mozik, tánciskolák és bálok elsőhegedűse lett, saját, egyetemista társaiból verbuvált zenekarral. A muzsikálás nem ment a tanulmányai rovására, pedig elég sok idejét lefoglalta. Ugyanis szüleitől csak az első egyetemi félévre való beiratkozási pénzt fogadta el, tanulmányi és megélhetési költségeit ettől kezdve mindig maga muzsikálta össze.
A középiskolai matematika és fizika tanári oklevél megszerzése után megnősült, és 1932-ben az akkor alakult mátyásföldi Corvin Mátyás Gimnáziumban kezdte meg pedagógusi pályáját. A muzsika azonban továbbra sem szorult háttérbe. Azonnal megszervezte az iskola énekkarát és fúvószenekarát, s többek között a helybeli katolikus templomban előadták hazánkban talán az első modern hangvételű, ha nem is beat-, de esztrádmiséjét.
Mátyásföldön ismerkedett meg a Háry János népszínmű első Örzséjével, az akkor már országos hírű Nagy Izabella énekesnővel, és Cselényi József színművésszel, akik bátorították a nótaszerzésre. Fiatal tanárként beiratkozott a Budai Zenedébe, ahol zongorát és zeneszerzést tanult. Ebben az időszakban születnek első sikeres művei, a Három kislány ül a padon c. csárdás, amelyet Nagy Izabella az akkori Városi Színházban (a mai Vígszínház) mutatott be, majd nagy sikerrel énekelt a rádióban és felvették hanglemezre is. Ezzel a dallal majdnem egy időben írta a Rózsa, rózsa, sárga rózsa című nótát is. Mindkét dal versírója Heródek Sándorné.
Sikeresen próbálkozott a táncdal műfajjal is. Ismert tangói a Ma este ablakodban lesz egy búcsúlevél, a Mondja, mit csinál, ha fáj a szíve és Ne várjon többé engemet kezdetűek. Ezek akkoriban slágerek voltak. Operettet és daljátékot is írt. Kulinyi Ernővel közös alkotásuk a Csipkeálarc című operett, amit Debrecenben, Pécsett és az ország más városaiban is bemutattak. A Petőfi című daljátéka szintén Kulinyi Ernő verseire született. Ez utóbbi színpadi alkotás a visszacsatolt Kassáról indult hódító útjára. Az itteni Nemzeti Színházban volt az ősbemutatója aznap, mikor Horthy Miklós bevonult a városba, és a díszelőadáson a kormányzó és hitvese is megjelent.
A harmincas évek végén születtek szintén Kulinyi Ernővel közös, országszerte ismert hazafias dalai, a Lesz, lesz, lesz, a Kolozsvári kiskertekben és a Magyarok, magyarok, udvarhelyi magyarok.
Ezekben az években saját szalonzenekara volt, amellyel rendszeresen szerepelt a rádióban. Közben azonban nem lett hűtlen a tanításhoz sem. Mátyásföld után egy budai magániskolában, majd Újpesten tanított, illetve ez utóbbi helyen gimnáziumigazgató volt.
A háború után sokáig nem kapott Budapesten állást, így Balassagyarmaton, Vácott és Cegléden tanított, illetve Pest megyei szakfelügyelő volt. Bár az országos zenei vérkeringéstől így távol került, mindenhol legalább akkora energiát fektetett az adott közösség zenei életének fellendítésére, mint az intézmény igazgatására (Balassagyarmaton és Vácott is gimnáziumigazgató volt), vagy szaktárgyainak oktatására.
Egy balassagyarmati helytörténeti tanulmányban olvasható, hogy 1947 elején újból megalakult hivatalosan is a városi dalegylet: A karnagyságra Szerdahelyi János gimnáziumi igazgató, országos hírű dalköltő lett felkérve. A Dalegylet énekkarának próbái akkor az egyházközösségi kultúrházban folytak, a zenekaré pedig a gimnáziumban. 1948. február 1-jén a száz évvel korábbi forradalom és szabadságharc emlékére nagyszabású koncertet rendeztek a Vármegyeház nagytermében.
1954-ben sikerült visszakerülnie a fővárosba, ekkor már nem igazgatóként, csak egyszerű tanárként. 1962-ig az Épületgépészeti Technikumban, majd 1967-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig az Ybl Miklós Építőipari Technikumban tanított. Ezekben az iskolákban is szervezte az iskolai zenei életet, és apránként visszakerült az országos zenei közéletbe is.
Termékeny alkotó évek következnek, számtalan szebbnél szebb magyar nótája születik a hatvanas-hetvenes években, melyeket a rádió és a televízió rendszeresen műsorára tűz. Legismertebbek a Várjatok még őszirózsák, a Könnyek nélkül élni könnyebb, az Ahol az én bölcsőm ringott, a Te vagy nékem az az asszony és az Éjfélkor a bálteremben címűek. Nótáiból két önálló nagylemez is megjelent (1982, 1988).
Nyugdíjas éveit Budapesten, a XII. Böszörményi út 34. házban töltötte, ahol is csak az iskolai tanítástól mentesült. A nótás társadalom, énekesek, szerzőtársak rendszeres látogatói voltak. Szerdahelyi János, a XX. század egyik legrangosabb magyar nóta szerzője színes egyéniség volt. Igen nehéz időkben egyszerre igyekezett megállni a helyét pedagógusi pályáján, ugyanakkor sohasem szűnt meg szenvedélyének élni, zenét írni, zenekart, kórust szervezni és vezetni.
Most negyedszázada, 1988. augusztus 24-én hunyt el. Szülőföldjén, Abonyban temették. Halálának tízedik évfordulóján az Egressy Béni Zenebarát Kör és a XII. kerületi Önkormányzat emléktáblát helyezett el a lakóház falán. A megemlékezést Gaál Gabriella énekesnő vezette.