Állok az egyik abonyi nagyáruház pénztáránál. Fizetni készülök, semmi különöset nem veszek, csak a szokásos egy- két napi bevásárlás. Étel, alapvető élelmiszerek főként. Egy kis kedveskedés a kisfiamnak meg a páromnak. Előttem roma asszony áll, két pici gyerekkel, lehetnek olyan négyéves formák, de lehet, hogy ennél jóval idősebbek, csak picik. Iszonyúan, selypítve beszélnek, nem lehet érteni, látszik rajtuk, hogy talán szellemileg sem épek. Ruhájuk tiszta, nem a legújabb divat szerinti, nem is túl kopottas, de mégis. Olyan, segélycsomagból való talán.
Vásárolnak ők is, egy szép csomag csirkecombot, szintén semmi luxus, csak étel az asztalra, mindenből a legolcsóbb. A két kis fekete gyerek kiharcol magának egy- egy tic- tacot. Anyuka enged, dühösen, fásultan. Veszekedni, kiabálni nincs kedve, de durva, semmi szeretet, csak kötelesség. Látszik, megtörte az élet, szomorú, mosolytalan arc. Nem láttam még őket Abonyban. Anyuka viszonylag fiatal, rendezett ruházatú. Szomorú. A gyerekek arcán sebek, az egyik nagy ragtapasszal leragasztva. Fizetnek előttem a sorban. A csirkecombot elválasztja anyuka egy táblával, hogy külön fizeti. Van benne úgy nyolc darab. Elővesz egy kártyát, azt hiszem a banké. Aztán rádöbbenek, segélykártya ez. A többit nem fizetheti ki vele, pedig azt is a gyerekei eszik meg. Nem, nem. A 90 forintos croassant a „ rendszer „ szerint már luxuscikk, naná, ne is beszéljünk a 149 forintos tic- tacról….. Csirkecombot veszi a gép. Megkönnyebbülés. Ezt lehet venni. Többi külön fizet. 980 forint a summa, mindenből a legolcsóbb.
Biztosan jött már a családi, gondolom. Beosztja. Egy pár napig, amíg tart. Felteszi a fiúkat a kerékpárra, ketten szoronganak és viaskodnak a hátsó ülésen. Anyuka mérges, de nem ordít, csak szomorúan próbál rendet tenni. Nem igazán megy neki. Talán már el sem jut a tudatáig, hogy mi történik a külvilágban. Saját maga bánatával van elfoglalva. Minden fáj. Ilyenkor fáj az élet. Csendes anya, nem hivalkodó, nem olyan „ virtusos „. Szomorú barna szemében a Világ minden fájdalma megtalálható. Otthon biztos várja az ura. Hogy milyen ember? Jó vagy rossz? Nem tudhatom. Valaki, aki biztos szintén roma. Sajnálom a családot, a talán betelepülőket, jobb sorsuk sosem lesz. Az arcukra van írva. Ellopták az álmaikat, ellopták a lehetőséget a felemelkedésre, Uram bocsá integrálódásra, no meg azt a töménytelen milliárdot is, amit a roma felzárkóztatás égisze alatt bezsebeltek az elmúlt évtizedekben teljesen felesleges programokra. Mert attól még szegény ez a nép, fájdalmasan szegény, és szomorú is, mint a roma asszony szeme….
Lőrinczy Veronika