Az első katonai felmérésen (jozefiniánus térkép 1763-1787) is szerepel a kutyakaparó csárda

Balla Antal, Pest megye főmérnökének 1766-os térképén már megtalálható a csárda.1877-ig a jászapáti hivatalos írások külső, vagy kiscsárdaként emlegetik, csak a szájhagyomány nevezte Kaparási csárdának. Petőfi Sándor 1847 januárjában írta meg a csárdáról a Kutyakaparó című versét.Többször járt itt a szabadságharc bukása után Nagykőrösön tanároskodó Arany János is. A nádtetős Kaparás 1926. március 15-én leégett, cseréptetős épületként építették újjá, és azóta többször átalakították.Jelenleg Kutyakaparó csárda néven működik, a környékbeliek és az átutazók is szívesen látogatják a hangulatos történelmi emlékhelyet.

KUTYAKAPARÓ

Kivül-belül szomorú csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor útazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is
Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszu vékony asztal
Nyujtózkodik végig,
Feldőléstül erőtlen lábai
Már csak alig védik.
Amily hosszu az asztal, mellette
Olyan hosszu a pad,
Közepe, nem a sok űlés, hanem
Vénség miatt horpad.

Átellenben az ágy. Réges-régen
Lehetett megvetve;
Lefekünni beléje, nem támad
Senkinek is kedve.
Fejét egyik vállára bocsátá
A pufók kemence,
Redők gyanánt tisztes agg homloka
Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár,
Szavát sem hallani,
Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
Mivel ásítani.
Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
Hát a felesége?
Ez takaros menyecske lehetett
Annak idejébe'.

De az idő a szegény jó asszonyt
Megviselte rútul,
Noha ötven, ötvenöt esztendőn
Még nem igen van túl.
Boglyas fakó haja beillenék
Repce-petrencének,
És melléje mindjárt szörnyü képe
Madárijesztőnek.

Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
Szidalomra nyitja,
Hogy a vármegye a betyárokat
Már mind kipusztítja;
Még mikor a világ ezeké volt,
Ha nem csordult, cseppent,
De ezek híjával a kereset
Egészen megcsökkent. -

Odabenn a Kutyakaparóban
Igy forog a világ,
Ily szomorún, s az ember vidámabb
Dolgot kivűl se' lát.
Ablaka csak egy van, és annak is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor
Az az eső esett,
Mely falának kétharmad részéről
Levitte a meszet,
S ami rajta imitt-amott maradt,
Az egészen sárga,
S korommal írt furcsa figurákkal
Van telefirkálva.

Pózna végén abroncs a cégére,
Ha véle összevesz
A szellő, mint az akasztott ember,
Oly búsan lengedez.
Jószágból a csaplárnak nem jutott
Egyéb egy kuvasznál;
A ház végén szundikál naphosszat,
Nem árt, nem is használ.

És amilyen maga ez a csárda,
Olyan a vidéke,
Körülötte a homokbuckáknak
Se' hossza, se' vége.
A meztelen homokban alig teng
Egy-két gyalogbodza,
Mely fekete gyümölcsét nyaranként
Kedvetlenül hozza.

A harangszó a távol falukból
Meghalni jár ide,
S az eltévedt madár körülnéz csak
S odább megy ízibe.
Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
Bágyadtabb sugára,
Mintha szánakozva tekintene
Ez árva csárdára.

A csárdától vagy száz lépésnyire,
Kopár dombtetőn fent,
Senki által meg nem látogatva,
Áll egy régi kőszent;
Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
Akasztott nyakába,
Mintha mondta volna: menj isten hirével,
Mit állsz itt hiába!

Pest, 1847. január

Emlékezned kellene, általános suliból voltunk itt kirándulni, ha jól emlékezem egy március 15.-én.

Hat bizony ez egy tortenemi  csarda, vollt szerencsenk  megfordulni, a nagykorosi vasarbol , Abonyba tartva, elkerrultunk egy kis kerulovel a'  Petofi Csardaba' a sogorkam megis emlitette  ,hogy hova megyek, nemtudod az utat , errefele kerulunk,mondtam errefele montak hogy van egy csarda, gondoltam  errefele megyunk most es  meghivlak egy  "felesre"  

Hat en es a   fe lesegem meg arorkonok  igy jartunk a hires csardaban

mink nagyon orultunk akitero utnak amit encsinaltam . De nemindenk ertett eggyet velem,

Pedig csa egy  colat nyeltemle  demegerte egy orok eletre, feleithetetlen, meg floridaban is.