Tudod-e, hogy az alföldi pusztában található kósza facsoportok általában mit is rejtenek? Élettel teli, vagy hajdan volt, épp most elnéptelenedett, vagy évek óta üresen álló, összedőlő, vagy már teljesen az enyészet romjaivá vált tanyákat. Egykori vidám és nyüzsgő paraszti élet helyszínei ezek. Örök, vagy múlandó mementóként az utókornak. Most, hogy lehullott a fák lombja, hogy az egynyári gyomok elszáradtak, elfagytak már, ezen szellemtanyák sziluettjei egyre vészt jóslóbban meredeznek az úton elhaladókra. Sokuk innen nem is látszik, rengetegen vannak, egyre többen. Van, amelyiket szétlopták már, van amelyik csak magányosan roskadozik. Roskadozik, saját súlya alatt, az időtlen idő fájdalmas terhe alatt nyögve. Képgaléria IDE kattintva!
Valaha szebb napokat láttak, benépesült nagyszülőkkel, szülőkkel, gyermekekkel, háziállatokkal. A jeles napokon különösen szép volt itt az élet, arattak, vetettek, szüreteltek, „ karácsonyoltak „ és megünnepelték a boldog új esztendőt. Meséltek, ők még igazán beszélgettek, szerették egymást. Kukoricát fosztottak, disznót vágtak, igazán szertartásosan, nevettek és sírtak. Örültek az újszülötteknek, temették halottaikat. Az igazi magyar paraszt emberek. A tanyasiak, akik motorjai voltak társadalmunknak. Szorgalmukkal, kitartásukkal, azzal, hogy a város számára megtermeltek szinte mindent. Egészséges, jó magyar földben termett, magyar napocska által érlelt termést. Jó magyar terményen hizlalt aprójószágot és malackát…. Ma már a gépek, a nagygazdaságok az uralkodók.
Ahogyan kedves ismerősöm mondta, a paraszt bácsi egykoron megpödörte nagy bajuszát a jó termés reményében, beleszívott pipájába, megette avas szalonnáját, igazi hetente egyszer sütött parasztkenyérrel, jó kupica pálinkával. Itt jártam karácsony második napján. Ilyen helyen. Szomorúan és borzongva, meghatódva, könnybe lábadó szemmel. Megnéztem az elmúlást. Két szellemtanyát. Többre már erőm sem volt.
Az első már régebben meghalt, a második most kezd. Még a festés is látszik az ódon falakon, de a kemencés helyiség már nagyon dől… A kutak… Igen, az életet adó vízzel még ma is teli kutak, ott vannak. Az élet él, mert élni akar, szép fák vették azokat birtokba. Kapaszkodnak a betongyűrűbe, van élet a tanyán! Hirdetik, dacolva a fájdalommal, elmúlással, az idővel. Mindennel. Azzal, ami fájó, ami szép emlék.
A fák, igen azok a fák. Túlélik, mindent és mindenkit, meg a sarjaik is. A facsoportok gyönyörű diófákat is rejtenek, hiszen szokás volt, hogy legyen legalább egy. Meg az eperfa, az is bólongat még nyaranta fekete lombjával. Sőt teremnek. Friss, zamatos termést. Nem adják fel, hátha egyszer, valaki még idetér, hogy a kiabáló termést leszedje, gyermekét megkínálja vele. Én nyáron megtettem. Kisfiammal szilvát szedtünk egy ilyen szellemhelyen. Sok helyen még virágok is nyílnak tavasszal, nyaranta. Virágok, mint a sírokon, temetik a gazdát, a régmúlt időket.
Szóval, ilyen helyen jártam ma. Megmutatom képekkel… Ha tehetik, keressenek fel Önök is egyet, adózzanak a régen volt paraszti élet megkapó varázsa előtt. Télen vagy nyáron, mindegy. Menjenek, amíg még van belőlük mit nézni….
Lőrinczy Veronika