Szerettem őt, mint a napsugarat a borús égen. Mindig vidám volt, eredendően vidám és JÓ. Sok száz gyermek óvó nénije, azé a sok százé, akik keze alatt cseperedtek iskolásokká. Emberséges, derűs, víg kedélyű, őt a jó Isten is óvó néninek teremtette. Fáradhatatlan energiájú. Zsuzsa néni, Orbánné Zsuzsi. Aztán pár hónappal ezelőtt súlyosan megbetegedett. Mindent elhitt, bízott, remélt. Írt nekem is. Mondta, hogy már jövő szeptemberben megint kezdhet, azokkal a gyerekekkel lehet, akiket életét töltötte. Eddig. Hiányoztak neki. Bíztattam, bízott és hitt, remélt.
Mindenre hajlandó volt a gyógyulás érdekében. Szeretett élni, nála jobban csak kevesen képesek erre. Az ÉLET igenlésére. Aztán mégis, vagyis mégsem. Fájdalommal hatolt belém a szó: Zsuzsa néni nincs többé. Nem hív többé fényképezni, nem szól, ha valami nem megy rendben ebben a városban. Elcsukló hangon hívott fel az egyik apuka, akinek a gyermeke hozzá járt. Tudom-e ? Már igen, de nem akarom elhinni. Vasárnap, január 5-én Vízkereszt napján délben örökre elment Zsuzsa néni. Nagyon hiányozni fog. A családnak… a gyerekeknek, a szülőknek, kollégáknak.
Fájdalmas, és olykor igazságtalan a halál. Megérintett, megkönnyeztem. Nekem is nagyon fáj. Küldenék erőt, küldenék energiát, küldenék fagyit, vagy a testem egy részét is akár, hogy legyél. Nem tehetem már. Nézd a felhőkön ülve mindazokat, akik lényed jóságának egy parányi darabkáját viselik magukban. A gyerekekét, akikkel foglalkoztál, aztán kamaszok lettek, majd felnőttek, és nekik is lettek gyerekeik. Zsuzsa néni! Szeretünk! Bennük élsz tovább.
Mély fájdalommal és együttérzéssel osztozunk a család gyászában.
Lőrinczy Veronika
Képek: Szüreti mulatságok, Gyöngyszemek óvoda. Zsuzsa néni volt ezen rendezvény motroja.