Az elmúlt hét végén, január 12-én immár hagyományos megemlékezést tartottak Abonyban a Donkanyarnál elesett hősök emlékére. A rendezvényt délután négy órakor a Kultúra Házában kezdték, amikor Markó Ferenc remek kiállításának megnyitóját tartották az impozáns új épületben. A tárlat most is látogatható- címe Abonyi katonák a Donnál- ha szeretnék a múltat ily módon is felidézni, látogassanak el a Kultúra Házába és tekintsék meg azt. Érdemes! A résztvevők a katolikus Templom előtt emléktűz gyújtással tisztelegtek, majd a rendezvény a templomban folytatódott. Ünnepi beszédet Györe Csaba tanár úr mondott. Közreműködött a Kéknefelejcs Népdalkör, a Kinizsi Gimnázium és Petrucz György. Fotók: Polyák Attila
Az alábbiakban Györe Csaba tanár úr emlékező beszédét teszem közzé teljes terjedelmében, és Polyák Attila rendezvényen készült fényképeivel illusztrálom.
Tisztelt emlékezők!
Emlékezni hívjuk az élőket, elsiratni a holtakat!
Emlékezni a 2. magyar hadsereg tragédiájára,amelynek katonái a volt Szovjetúnió területén, a Don folyó mellett embertelen körülmények között vívott harcok során tízezerszámra értelmetlenül vesztették életüket,
Egyenruhás katonák és a haza fegyveres szolgálatától és az uniformistól eltiltott munkaszolgálatosok szenvedéseit idézzük fel, amely 71 év távolából is megrenditő. és figyelmeztetés az utókor számára.
A II. vh. idején is – úgy mint háborúk idején – jöttek a frontról a halálhíreket hozó értesítések, de hangosan csak a Wermacht és szövetségesei sikeres hadmozdulatairól lehetett beszélni.
A háború után megint nem emlékezhettünk, emlékművet nem állíthattunk, mert tiltotta a hatalom. Hiszen a magyar katona, aki az életét áldozta – a kor szóhasználatával – népellenes parancsot teljesített.
Sokára, de eljött az ideje, hogy a nemzet és lakóhelyünk közössége is elsirathatja azt a százezernyi katonát, akik az életüket áldozták a II. vh. során olyan célokért, amelyekkel lélekben talán egy pillanatra sem tudtak azonosulni.
Most kísérjük végig röviden a tragédiához vezető utat az igazságtalan, nemzeti érdekeinket és önérzetünket semmibevevő trianoni békétől.
Területünk kétharmadát elveszítettük,haderőnk létszámát és felszerelését a minimumszint alatt állapították meg.
A vezérkar főnöke 1933 júniusában emlékiratában figyelmeztetéssel fordult az államvezetéshez: mindaddig, míg katonailag annyira nem fejlődünk, hogy háború viselésére képesek leszünk, állampolitikánknak a maga részéről kerülni kell a háború lehetőségét.
Kérdés: Változott-e annyit a magyar haderő helyzete, 1933 és 1941 között, hogy vállalhattuk a hadviselés kockázatát?
A háború legelején győztesen terjeszkedő Németország azonban ugyancsak megnövelte a magyar hadvezetés és kormány étvágyát, s a korábban saját maga által felismert veszélyekre ügyet sem vetve vállalta a hadviselés kockázatát.
Szólni kell még a kiképzés alacsony színvonaláról.
A hadsereget szinte csak támadásra képezték ki, védelemre alig, folyóvédelemre pedig egyáltalán nem.
Mivel Magyarország készületlenül lépett a háborúba, igyekezett magát – német beleegyezéssel – minimális haderővel képviseltetni.
1942 januárjában a német hadvezetőség nagyobb erőket követel. Keitel vezértábornagynak a magyar tábornokokkal folytatott – nem egészen simán lezajlott- vitája után a Wehrmacht megkapja a kért létszámot a 200 ezer emberből álló 2. magyar hadsereget.
A végzetes következményekkel járó döntésben meghatározó szerepe volt annak, hogy a magyar vezetés a trianoni béke reviziójának reménye miatt ki volt szolgáltatva Hitlernek. Ráadásul a kezdeti német sikerek után könnyű győzelemben bízva túlbecsülték a németek katonai erejét.
1942 nyarán elindult Kelet felé 2. magyar hds, és állandó harcok közepette érte el a Don folyót, ahol a védelem kiépítését kapta feladatául. Méghozzá téli védelemre kellett felkészülni és páncélelhárításra, amelyhez a feltételek egyáltalán nem voltak biztosítva.
Kikből is állt ez a hadsereg?
A behívottak 90 %-a földhözragadt nincstelen, akiknek nagyon nehéz megmagyarázni, hogy miért kell küzdenie kétezer kilométerre a határainkon túl, holott a magyar ember lelki alkatából adódóan az országhatár erőfeszítésének határait is jelentette.
A katonák átlagéletkora 30-40 év között van, szinte valamennyien családos emberek.
Tisztjeik zömében tartalékosok, tanítók, tanárok, tisztviselők, akik együtt élnek, együtt éreznek katonáikkal, a harcászathoz azonban nem igazán értenek. A másik rész a hívatásos állomány, akik érzelmileg lényegesen távolabb állnak a katonáktól. Szombathelyi vezérezredes 1942 októberében világosan látja – s ezt a tábornoki kar előtt ki is fejti-, hogy a németek a háborút elvesztették.
„Le kell vonnunk tévedéseink konzekvenciáit” – mondja – amely a 2. Magyar Hadsereg visszavonását is jelentette volna.
A katonák tízezreinek céltalan feláldozása katonailag és emberileg is értelmetlen, felelőtlen követelmény. Szükségképpen előfordul minden háborúban, hogy a katonai eskü fölé kell emelkednie a lelkiismeretnek. A parancsnok nem csak valami katonai gép,hanem ember is legyen! Merjen ember lenni , és merje
vállalni az esetleges következményeket, ha a sors úgy rendeli, hogy emberek tízezrei , százezrei vannak rábízva,és az életük az ő szavától, döntésétől függ.
Arra kell minden parancsnoknak törekednie, hogy minél kevesebb áldozattal minél nagyobb sikert vívjanak ki. A drága magyar vérrel takarékoskodnia kell, ezt minden magyar parancsnoknak kötelességévé teszem.
A háború azonban ezt a szép elvet felülírta.
Jány Gusztáv hadseregparancsnokot azonban az ésszerű kitérő védelem helyett a Hitler által elrendelt merev védelem alkalmazására utasítja. A kiadott jelszó is ennek a gondolatnak a jegyében fogant: nincs hátra, csak előre van!
200 ezer magyar katona áll a Don partján l943 január 12-én. A Don-kanyar, amelyet a 2. magyar hadseregnek védenie kell, 208 km hosszúságú, 27 technikailag jól felszerelt ezrednek megfelelő védővonal!
A 2. m. hds. 18 ezredből áll. Az emberek éheznek,fáznak, tartalék nincs, felváltásra nem számíthatnak. A vonóerőt képező lovak sorra hullanak. A hőmérséklet váratlanul jelentősen csökken: - 35 fokot mutatnak a hőmérők. Befagynak az akkumulátorok, az őrök keze ráfagy a puskára. Vakító fehérség mindenütt.
Az otthon, a család felé szállnak a gondolatok a viszontlátás leghalványabb reménye nélkül.
Január 12-én szokatlan, szinte vihar előtti csend ül a Don fölött. 9 óra 45 perckor azonban rettenetes dübörgés kezdődik Uriv térségében.a tüzérségi előkészítés zaja. Majd egy óra múlva megindul a roham, amely kifejezetten Uriv térségére a 4. és a 35. gyalogezredek által védett frontszakaszra irányul.
A 4. gyalogezred létszáma 1442 fő és 42 tiszt. Hosszanti irányban, mélység nélkül szétszórtan néznek szembe a támadók két hadosztályával,amely három hullámban támad, az utolsóban harckocsik bevetésével, amelyek a magyar tüzérségi tűzre érzéketlenek. Az elterjesztett hírek a 4. és a 35. gyalogezredek helytállását megkérdőjelezték. Az igazság az, hogy a két gyalogezred nem hátrált meg.
A túlerő több helyen áttörte a védővonalat, a jelentéktelen körlettartalékok bevetése csak helyenként és rövid időre tudta feltartóztatni a lendületesen támadó ellenséges erőket. A hézagokon átrohanó szovjet csapatok és harckocsik dél tájban már egyes tüzérségi állásokat is elértek, azokat legázolták, vagyis a halállal viaskodó küzdők tüzérségi támogatás nélkül maradtak.
Pedig katonai mondás szerint a „ tüzérség a háború istene”. A korszerű háborúnak még egy „ földi istene „ is van:a harckocsi. A lerohant gyalogezredek zászlóaljait sajnos egyik sem tudta segíteni.
Január 12-én délután a hadsereg parancsnoksága úgy intézkedett, hogy egy harccsoportot hoznak létre, hogy reggel ellentámadást indítson az Uriv térségében előretörő szovjet csapatok ellen Ez a terv nem volt eléggé átgondolt, eleve kudarcra volt ítélve. Ez a harccsoport kb. 50-60 km-re volt Urivtól. Ezt a távolságot egy éjszaka alatt hóban, fagyban nehéz körülmények között kellett megtennie. Az általuk intézett ellentámadásban ez a katonai egység teljesen megsemmisült.
1943. január elsején a német parancsnokság parancsot adott a Kramer-hadtest magyar parancsnokság alá helyezéséhez.
„ A hadtest-parancsnokságot különleges használatra taktikailag a 2. magyar hadseregnek rendelem alá... Úgy tagozódjanak, hogy a 2. m. hds. elleni orosz betörés esetén a helyzetet helyre tudják állítani.
Lényege az, hogy az erőket semmiképpen sem aprózzák el és ne egyenként használják fel, hanem egyesítve és lehetőleg a támadó ellenséges szárnyak mélységében a szükséges ellentámadás végrehajtásához.” - írta parancsában Weichs báró vezérezredes.
Hitler azonban személyesen állította le a Kramer-hadtest által indítandó ellentámadást.
A 2. magyar hadsereg ellenállása,minden erőfeszítés ellenére, néhány nap alatt összeomlott.
A harcokban résztvevő csapattiszt emlékirataiban így emlékezik: Most már nem léteznek sem földi, sem égi „istenek”, melyek megmenthetnék a II. magyar hadsereg kegyetlen áldozatot hozó katonáit! Néhány óra van csak hátra, aztán...aztán a Don folyó mentén az irgalmas hófúvás fehér takaróval fedi el az előző napok kataklizmájának szörnyű nyomait: a kővé fagyott katonák ezreit, a sebesültek hóra ömlött vérét, a harckocsik által letaposott, elnémított géppuskákat, ágyúkat, a gránátok, rakéták, aknák füstös, mocskos foltjait. Mindenütt fehérség, végtelen fehérség.
Hét hónapi véres küzdelem után most már végleg visszatér a csend a Don partjára.
Megkezdődik a visszavonulás Nyugat felé, melynek során az éhezés és fagyhalál szedi ezerszámra az áldozatait.
Bártfai Szabó László visszaemlékezésében így összegzi a Don menti harcokat:
„ Ami történt és ahogy történt, az nemzeti katasztrófa volt. De a holtak – vallom – nem hallgatnak. A katonahalottak az idők végezetéig élnek és vádolnak,ha haláluk bűnös politika következménye volt.”
Keresztúri Dezső szép verssoraival emlékezzünk az áldozatokra:
„Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek.
Elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld.
Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat!
Áldozatunk nem a gaz jogcíme: JÓRA PARANCS!
Az ő helytállásuk nemzeti történelmünk egy darabja.
Emlékezzünk!
Hiszen jövője csak a múltját tisztelő nemzetnek lehet.