Reggeli öltözködésem közben jutott eszembe a költői kérdés, mert sejtettem, hogy a lányok asszonyok nem ősidők óta viselik ezt a nemes ruhadarabot. Utána is jártam, hogy mikortól dívik eme becses és nélkülözhetetlen alsónemű. A szakirodalom szerint bármiylen meglepő is, a női bugyi viselete elég későről kelteződik; a 18. században csak idős, beteges dámák viselték - télen szövetből vagy bársonyból.
Melltartót azonban már a tizenötödik században viseltek, erről tanúskodnak azok a középkori fehérneműleletek, amelyek egy osztrák kastély lezárt szobáiból kerültek elő. Jó melltartót találni egyértelműen sokkal nehezebb, mint megfelelő bugyit. Pedig ez utóbbi alsónemű sem mindig volt elterjedt. A női bugyi a mai formájában az ezerkilencszázas évek közepéig szintén nem létezett. Az első bugyik bő, hosszúszárú, térd alatt összefogott ruhadarabok voltak, amiken elöl és hátul nyílás tátongott arra az esetre, ha viselőjét hívta a természet.
Medici Katalin volt a bugyi úttörője. Azzal az ürüggyel, hogy biztonsággal szállhasson nyeregbe – és kicsit többet mutathasson a lábából –, kitalálta a bugyit. A találmány a franciák között nem egyhamar terjedt el. Kezdetben még lovagláshoz se hordták rendszeresen, nem kis mértékben azért, mert azt az erkölcstelenséggel társították. Elvégre XV. Lajos idejében a táncosnőknek rendelet írta elő hordását. Hollandiában követve a táncosnők példáját a 18. század végétől, a korcsolyázáshoz használták.
Az angolszász országokban kezdetben a szolgálók hordták, illetve fiatal lányok tornához, a kislányok játékhoz viselték. Később az asszonyok körében is terjedni kezdett. Vadászathoz ideális alsó viseletnek számított. A szigetországban egyes orvosok kimondottan ajánlották:„séta vagy tánc közben felfogja a légáramlatokat, megvéd a megfázástól és egyéb kellemetlenségektől”. Sőt a ködös Albionban, bizonyos versengés volt tapasztalható a rövid és hosszú szárú változat közt. Előkelő hölgyek az utcán is mutogatják bugyijuk szárát. Strandon kötelező darab. Az uralkodó osztály használta, és a haladó szellemű hölgyek szenvedélyesen agitáltak mellette. Gyakran hordták az észrevehetetlen, rövidebb szárú változatot is, amely nem lógott ki a szoknya alól.
Nem úgy a kontinensen. A francia forradalom után a hölgyek átlátszó, testszínű pantallóban divatoztak odalent. A derékon megkötött, hosszú és bő, patyolatból vagy vékony vászonból varrt bugyi vége díszes volt. A bugyit viselők tábora a fiatal tornászlányokból és a prostituáltakból került ki. Rajtuk kívül csak gyereklányok viseltek ilyen ruhát szoknyájuk alatt. A bugyi miatt ugyanis lehetett kurtítani a kislányok szoknyáját, ezzel is megkülönböztetve őket a felnőttektől, akik hosszú szoknyájuk kivételével alul semmiben divatoztak. A serdülők sok helyen csak akkor hagyhatták el ruhatárukból bugyijukat, amikor férjhez mentek. Egy felbomlott eljegyzésről szóló elbeszélésben így jajdult fel a hősnő: „Hát már örökké bugyiban kell járnom?”
Franciaországban az egyház dühödten ellenezte, míg a forradalom résztvevői támogatták a bugyit. Ördögi viselet, ami sokkal szabadosabb viselkedésre bujtogatja az asszonyt – így a papok. Az általános bugyiviselet a női egyenjogúság döntő mozzanata – így a forradalmárok.
Később, amikor a krinolin átvette a stafétát a nyolcvan éve hordott abroncsszoknyától, eljött itt is a bugyik kora. Ugyanis ha a lépcsőn lefelé tipegő krinolinos hölgy csak kicsit is kihúzta magát, rögtön kilátszott térdig a lába. A bugyi a szemérem mentsvára lett, majd hamarosan a külvárosokban, a munkásasszonyok közt is elterjedt. Angliában is mindennapos kötelező viseletté vált és a francia asszonyok gardróbjait is meghódította. A zárdákban „a szemérem csövei” néven tették kötelezővé. Egyedül a parasztasszonyok állnak ellen töretlenül az új divathóbortnak.
A bugyi sztori IDE kattintva folytatódik