Budapest eleste 1945. február 11-13.
/ Kitörés a 102 napos ostromból /
A háború utolsó hónapjaira tehát hadászati szempontból Magyarország területe felértékelődött. Hitler november 23-án Budapestet erőddé nyilvánította, amelyet háztól házig vívott harccal kell védeni.
A város parancsnokává december 5-én Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführert nevezte ki. Utasítására „Konrad” fedőnéven támadást készítettek elő a főváros felmentésére. Az 1945. január 1-én, 7-én és 18-án a IV. SS- és a III. német páncélos-hadtest által indított felmentési kísérleteket a szovjet hadseregek megállították, majd visszaállították a december végi helyzetet.
A Konrád-hadműveletek kudarca kilátástalanná tette az utánpótlás nélkül maradt védők helyzetét. Budapest légi ellátása során átlagosan a napi igény 1/3-át sikerült csak bejuttatni. Pfeffer-Wildenbruch február 11-én este a Vár körzetéből megkísérelte a kitörést.
A budapesti csatában körülzárt német-magyar csapatok nyugati irányú kitörési kísérletének egy célja volt: az összefüggő német-szovjet arcvonal elérése. Nem februárban merült fel először a reménytelen helyzetben lévő védők részéről a kitörés gondolata. Német részről 3 időpontra (1944. december 28., 1945. január 1. és január 18.) tervet készítettek egy nyugat felé történő kitörésre. Hitler azonban, mint a Véderő főparancsnoka ezeket nem engedélyezte. Végül február 11-re dolgoztak ki egy negyedik, megkésett és a lehetőségekhez képest kétes értékű tervet
Február 10-én átküldött magyaroktól és az Ördögárkon kiküldött német felderítőktől próbáltak tájékozódni a lehetőségekről. 11-én 15 órakor ismertette a tervet a IX. SS-hegyihadtest-parancsnokság a német csapatok parancsnokaival. A kitörésben csak azok induljanak el —hangzott a legfontosabb instrukció—, akik egy éjszakai, 25 kilométeres, harc közbeni gyalogmenetet meg tudnak tenni. A kitörés 20 órakor kezdődik, két főirányban és három hullámban, a Városmajor úttól a Mechwart térig, a Krisztina körút és Margit körúti vonal áttörésével.
A magyar és hungarista csapatok parancsnokságát csak 18 órakor tájékoztatták a kitörésről. Ne feledjük, az ss vezetés csak segéderőnek tekintette honvédeinket. Az összes magyar katonát, kivéve akiket korábban a német hadosztályok kiválasztottak, a második hullámba sorolták be. Támogatásként mindössze 2 könnyű-harckocsit vihettek magukkal. A németek már egy hónappal előbb kerestek olyan légvédelmi magyar katonákat, akik korábban a budai erdőkben szolgáltak, s ismerték a terepet. A 30 fős német csoportokhoz kísérőként osztották be őket. Használták, ha szükség volt rájuk és eldobták, ha már nem kellett.
A kitörés utáni gyülekezőként a Nagykovácsi és Solymár közötti Remete-hegyet határozták meg úgy, hogy ott döntenek az áttörési irányról Szomor, Máriahalom vagy Pilisszentkereszt irányába.
A kitörésben 14 000 német, 2 000 magyar és 2 500 hungarista, illetve civil vett részt. Javarészük azonban még a beépített területeken leszakadt a kitörőktől és visszamaradt a biztonságot jelentő városban.
A kitörést egy szovjet egyenruhába öltözött, oroszul, ukránul vagy lengyelül jól beszélő csoporttal kezdték meg, amely a korábban beszivárgott szovjet harcfelderítők visszatérő-jelszórendszerét alkalmazva, a frontot sikeresen megnyitotta. Az első szovjet állásrendszer a Kis-Sváb-hegy — János-kórház — Rókus-hegy — Margit-híd budai hídfő vonalán volt, s 21.00 óra után erős tüzérségi és aknavetőtüzet zúdítottak a kitörés főirányára: az Olasz fasorra, amely 22.00-23.00 óra között érte el csúcspontját. Mivel ekkorra a német főerők eljutottak az Isten-hegyre, a Zugligetbe, valamint a Hármashatár-hegyre, a szovjet védelmi vonalat a Sváb-hegy teteje - Normafa - János-hegy - Solymár - Pilisborosjenő vonalra vonták vissza.
Február 12-én erről a vonalról a szovjetek támadást intéztek a kitörésben eddig jutottakra. Február 13-án reggelig elérték az eredeti frontvonalat, majd megkezdték a még ellenálló támpontok felszámolását. A Nagykovácsi-erdőben lévő Remete-hegyen 3 800 fő, a Hármashatár-hegyen és a Szarvas-hegyen is igen sok kitörő gyűlt össze. Ezekből körülbelül 5 000 fő támadta a Tinnye — Budajenő — Biatorbágy vonalat, közülük Zsámbék és Tinnye között 3 000 fő esett el.
A 96. német gyalogoshadosztály vonalán, főleg Szomornál, összesen 785 fő jutott át, ebből február 12-13-án 27 fő, 14-én hajnalban 650 fő, a további 3 napban 109 fő. A Hármashatár-hegy felől a Pilisborosjenő — Csobánka felé kitörők megközelítették Pilisszentkeresztet, de valamennyien elestek. A Piliscsaba — Piliscséb felé kitörők körülbelül 35 fős csoportja a Kesztölctől délnyugatra lévő nádasig jutott, és körülbelül 1 kilométerre a külső vonal előtt vesztette életét. A kísérő járművek közül 7 német és 1 magyar Toldi harckocsi kijutott Budapestről, de egyik sem érte el a külső frontvonalat. A magyarok közül 11 egyenruhás (köztük 3 egyetemista és 1 csendőr), 25 hungarista és 44 polgári személy jutott ki.
A német és magyar főparancsnokság a fedett Ördögárok Horváth-kertben lévő szolgálati nyílásán át 500 fővel a Szépilona kocsiszín felé indult, mélyen a szovjet vonalak mögé, hogy onnan vezesse tovább a kitörést. A két parancsnokságot magába foglaló csoport az Ördögárok-csatornából feljőve fogságba esett.
Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Budapest Erőd, illetve Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, illetve a Horváth-kertben adta meg magát.
Forrás: Wikipédia
2 Hozzászólás
