A cikk megjelent a Heti Hírek kistérségi újság e heti nyomtatott lapszámában.
Apám emlékére.
November van. Valami véget ért .
Vége az ősznek. Halottak napja van.
A halottak napja: visszapillantó tükör, vizsgája szemnek, emberségnek.
Ahogy az évszakok jönnek egymás után, egymást követve múlnak el, úgy válunk, váltunk el, búcsúztunk el az évek során szeretteinktől.
Az elválástól, az elszakadástól való félelem, hogy elveszíthetjük, elveszítettük először nagyszüleinket, majd szüleinket, rokonainkat, barátainkat, ismerőseinket - ez az érzés, a veszteség érzése - mindig velünk van. Nem mondjuk ki, nem beszélünk róla, hiszen ez az élet - mégis - félünk az elválástól.
Mert ez örökre szól. S ahhoz, hogy ezt el tudjuk viselni, rendelkeznünk kell a megküzdés képességével. Igen, meg kell küzdenünk a fel-fel törő emlékekkel, jóval-rosszal egyaránt, mert halottaink meghívás nélkül jelen vannak mindennapjainkban. Ezért a küzdés nagyon nehéz, mert az emlék fájdalmas akkor is, ha szép, s még inkább, ha keserű.
A halottak napja: visszapillantó tükör, vizsgája szemnek, emberségnek. A szeretett személy emléke elhalványulhat, de a hiánya mindig megmarad.
"A novemberi sírlátogatás sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi program, mint ahogy az ünnepek tartalma, úgy a gyász tartalma is gyakran formasággá csupaszul.
De legalább annyian vannak, akik az egész évben bennünk rezgő, szelencébe zárt emlékezést engedik ezekben a napokban fájdalmassá áradni - hogy azután fegyelemmel viselhessék tovább..." mondja a számtalan díjjal - köztük a Magyar Kultúra Lovagja, Kölcsey-díj, Kossuth-díj és A Nemzet Művésze díjjal kitüntetett Jókai Anna írónő.
Az írónőnek igaza van. Néhány évtizeddel ezelőtt, ha ilyenkor temetőbe mentünk, érzéseinknek csendes folyást engedve rendezgettük el virágainkat a hantokon.
Mára ez az emlékezés is a mindet elöntő, sekélyesség martaléka lett. Mint valami vurstliban, az emberek hangosan nevetgélve, cigarettáikat folyamatosan szíva, hancúrozó, sírok között rohangáló gyerekektől körülvéve, látogatják rokonaik halmait. S közben vizsla szemekkel lesik, vajon hol bukkan fel egy rég nem látott ismerős, hogy azt nagy lelkendezve üdvözölhesse. Akár a piacon.
Vajon miért nem tudják az emberek, hogy
a bánat eme perceiben nincs helye hangos szavaknak?
Csak a virágoknak. A síron elhelyezett virágoknak lehet "szavuk", mert a virág nem hazudik.
Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében.
Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik.
S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is.
Minek élne tovább?
Miért szórná illatát?
Ha már úgy sincs kinek.
Horváth Ágnes