Elhangzott a Somogyi Imre Általános Iskola őszi pedagógiai napok rendezvényén. Képgaléria IDE kattintva.
Tisztelt emlékezők, kedves megjelentek!
1914-2014. Éppen száz esztendeje, hogy lángba borult a világ. Megkezdődött az első világháború, amelynek négy éve mind Európa, mind az egész világ történetének borzasztó, az áldozatok millióit követelő időszaka volt. Az emlékezés kapcsán felidézzük az eseményeket, tisztelettel adózunk a hősök emléke előtt, függetlenül attól, hogy melyik nemzet küldte őket a frontok vágóhídjára meghalni, elnyomorodni, olyan célokért, amelyekkel lélekben egy pillanatra sem tudtak azonosulni. Hivatalosan 1924-ben, a törvénybe iktatott „Hősök napján” emlékeztek először a világháború áldozataira. 1945-től a rendszerváltásig elmaradtak az ünneplések.
A törvény szövegéből idézem a következő gondolatokat
„ A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914-1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket áldozták föl. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül az élő és jövendő nemzedékek hősi halottainak dicsőségére minden esztendő május havának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a „hősök emlékünnepét”- a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”
A községek városok egymás után állítottak hősi emlékműveket az alábbi rendeltetéssel:” …a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát, azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain, és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a múltat és a jövőt.”
Ezen gondolatok jegyében állított emléket Abony városa is a 464 hősi halált halt katonája emlékére a városháza előtti téren, ahol az évfordulók alkalmával mi is lerójuk kegyeletünket és elhelyezzük az emlékezés virágait.
De hogyan is kezdődött?
1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd, a Monarchia trónörököse a boszniai Szarajevóba utazott egy hadgyakorlat megtekintésére. Délelőtt merényletet kíséreltek meg ellene, azonban a neki szánt golyó kíséretének egyik tagját, egy katonatisztet sebesített meg.
Később a trónörökös útnak indult, hogy a kórházban meglátogassa sebesült kísérőjét. Útközben Gavrilo Princip szerb diák - a Fekete Kéz nevű terrorszervezet tagja - pisztollyal halálosan megsebesítette őt is, és feleségét is. A merénylet mind a Monarchiában, mind Németországban a döbbenet erejével hatott, s azonnal kilátásba helyeződtek egy Szerbia elleni háború körvonalai. Egy hónap elteltével megindult a hadüzenetek sora. Elsőként július 28-án, a gyilkos lövések után pont egy hónapra a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ezt követték a többi országok, míg az ellentétek világháborúra szélesedtek.
Egy 12-13 éves gyerekek számára a 20-as években íródott és kiadott történelemkönyv a következő magyarázatot adta a hadüzenetekre és a világháború kitörésére: a Monarchia népeinek „nemes haragjával” „hirtelen felindulásával”magyarázható a hadüzenet.
A „hirtelen felindulást” követő cselekvés általában nem várat magára egy teljes hónapot.
A korabeli krónika szerint Ferenc Ferdinánd nem volt népszerű személyiség. „Halála nem sok könnyet fakasztott” – írták róla. De ha szerették volna is, hadseregeket mozgósítani, a világot lángba borítani, egyetlen ember haláláért!?
A statisztikai adatok szerint az antant hatalmak és a központi hatalmak országai összesen körülbelül 65 millió katonát mozgósítottak a háború idején.
Ferenc József, a Monarchia uralkodója, népeihez intézett kiáltványában azt írta, hogy ő hátralévő éveiben nyugalmat, békés életet akart.
„Leghőbb vágyam volt, az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke művének szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam.
A gondviselés másként határozott.
Mindent megfontoltam és meggondoltam.
Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.” - (azaz a háborúba)
A merénylet után összeült a birodalom Koronatanácsa.
Egyetlen kivétellel mindenki – az országunk területén élő nemzetiségek vezetői is – a Szerbia ellen megindítandó háború mellett szavazott. Az egyetlen kivétel Tisza István gróf, Magyarország akkori miniszterelnöke tiltakozott a háború ellen.
Azért tartottam ezt szükségesnek megemlíteni, mert a trianoni békét megelőző tárgyalások során, majd a békediktátum indoklásánál újra érdemes lesz beszélni a nemzetiségi vezetők kétszínű és magyarellenes magatartásáról.
Most pedig szeretnék egy rövid történelmi visszatekintést tenni az európai országok helyzetére, egymáshoz való viszonyára, az egymással ellentétes érdekekre, amelyek végül is az első világháború kirobbanásához vezettek.
A 19.század végi politika célja - a fejlettebb országokban – a gyarmatszerzés, illetve a már birtokolt gyarmatok megtartása.
Ebben az időben a legnagyobb gyarmatbirodalommal Anglia és Franciaország rendelkezett.
A nagy gyarmatszerzés idején Németország nem volt egységes állam, kb 200 kisebb-nagyobb hercegségből állt.
A német egység a porosz-francia háború után, 1871-ben jöhetett létre porosz vezetéssel, Ausztria kívül maradásával. Az egységesítés után Németországban mind gazdaságilag, mind katonailag robbanásszerű fejlődés következett.
Anglia – tengeri hegemóniáját féltve – akkor figyelt fel igazán az erősödő országra, amikor II. Vilmos német császár flottaépítési programot hagyott jóvá, nyilvánvalóan a világ újrafelosztása, gyarmatok szerzése céljából.
A meglévő, és kialakuló érdekellentétek és a jövőt fürkésző aggodalom az egyes országok részéről szövetségi rendszerek kialakulásához vezetet. Így alakult ki a két ellentétes háborús szövetség: az Antant – Anglia vezetésével,és a központi hatalmak – német vezetéssel.
Amint látjuk, a trónörökös pár elleni halálos kimenetelű merénylet csak ürügy volt a háború kirobbantásához, az igazi ok a világ újrafelosztásának célja.
A Monarchia Szerbiához eljuttatott hadüzenete volt a kezdet. Ezt követték a két háborús szövetség országai, és 1914 őszén rövid idő leforgása alatt lángban állt a világ.
A két szövetség közötti erőviszonyok lényegesen különböztek. Az Antant számbeli fölénye ellenére Németország és szövetségesei gyors és biztos győzelemben reménykedtek.
Helmuth von Moltke német vezérkari főnök „villámháborús” terve azt tanácsolta uralkodójának:
„Most vagy soha!!”
Villámháborús terve meghallgatásra talált.
II.Vilmos német császár azzal bíztatta frontra induló katonáit, hogy mire a lombok lehullanak, hazatérhetnek szeretteik körébe.
Egymás után indultak a katonavonatok, a közeli hazatérés reményével bíztatott katonákkal.
Moltke tervei szerint amíg a német haderő győzelmet arat a francia hadsereg fölött, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és szerb csapatokat. Franciaország után a német csapatok is kelet felé fordulnak és közös erővel legyőzik az orosz csapatokat.
Az Antant országai is gyors győzelemben reménykedtek. A háború azonban „villámháború” helyett évekig tartó vérontássá hosszabbodott.
A természet törvényei szerint minden évben lehullottak a lombok, a háború befejezéséig ötször egymásután. Minden háborús év milliókkal növelte a hősi halottak, a rokkantak és a hadifoglyok számát. Az itthon maradottak is sokat szenvedtek, aggódtak a fronton harcoló szeretteikért. Egymás után érkeztek a halálhírt hozó értesítések.
Éhínség, járványok tizedelték a hátországok lakóit.
A frontok katonái példamutató helytállással harcoltak.
A hősiesség példájaként emlegeti a történelem a lengyelországi Limanovánál az oroszok ellen harcoló magyar huszárokat.
Piave, Doberdo, Isonzó – harctéri sikerek, és kudarcok váltogatták egymást.
A harci cselekmények mellett nehezítette a katonák helyzetét a hideg, az éhezés, az utánpótlás hiányosságai, a nehéz terepviszonyok – hogy csak a megáradt Piave folyón való átkelés nehézségeit említsem. Állandó gyötrelmet okozott az otthon maradottak iránt érzett aggodalom is.
A háború elején talán még bizakodóbbak voltak a katonák, élt bennük a hazatérés reménye, de ahogy telt az idő, a testileg, lelkileg agyonsanyargatott katonák egyre fogyatkozó létszámban nyomorogtak, szenvedtek a hazatérés leghalványabb reménye nélkül.
1918 őszén véget ért a háború. A remélt győzelem helyett vereség, az igazságtalan trianoni békediktátum következett, amely örök időkre megpecsételte az ország sorsát.
A békekonferencia 1000-nél nagyobb létszámban kezdte el a munkát. Térképészek, földrajztudósok, gazdasági szakemberek, politikusok. Az idők során létszámuk egyre fogyott, munkájuk szükségtelenné vált. A végén négy nagyhatalom vezető politikusa döntötte el az országok sorsát.
Magyarország különösen a célkeresztben volt, mindenképpen Tisza István akkori magyar miniszterelnököt akarták felelőssé tenni a háború kirobbantásáért.
Mint említettem a merénylet utáni Koronatanácsban egyedül Tisza István szavazott a háború ellen.
Mikor látta, hogy elkerülhetetlen a Szerbia elleni akció, 1914. júl 14-én feltételül szabta, hogy a Monarchia jelentse ki, hogy nem akar Szerb területeket annektálni.
Egy francia parlamenti képviselő később könyvet írt a háború kitörésének körülményeiről és Tisza István szerepéről. Őt idézem:”Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki tiltakozott román területek annexiója ellen. Sőt 1915-ben a még előnyös katonai helyzetben is komolyan szót emelt az igazságtalanságok ellen. A már említett Koronatanácsban részt vevő nemzetiségi vezetők is tisztában voltak Tisza István háború ellenes szavazatával, a békekonferencia során a valósággal ellentétes állításokat fogalmaztak Tisza István ellen. Gróf Károlyi Mihály emlékirataiban pártfogásba veszi Tisza Istvánt, és a magyar vezetést: „1916 végén, mikor a harctereken legjobban álltunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.
Mindezek ellenére a trianoni béke Magyarországtól követelte a legnagyobb áldozatot.
1927-ben a Hadtörténeti Levéltár munkatársai megpróbálták felbecsülni Nagy-Magyarország első világháborús emberveszteségeit. A felmérés szerint 530965 katona halt hősi halált. Köztük a 464 abonyi is. Többen eltűntek, akik soha nem tértek haza, de halálukra nincs bizonyíték, így nem is szerepelhetnek a hősi halottak listáján. Fogságba esett 833 ezer fő. A sérültek száma közel 1,5 milliót tett ki. Közülük sokan egész életükre rokkanttá váltak.
Ugyanakkor – mint már említettem – a hátország lakóit is megtizedelte a háború. Ugyanakkor szinte meghatározhatatlan az az anyagi érték, amely odaveszett a háború során.
Ha végiglapozzunk a történelemkönyvek lapjait, a Kárpát-medencében eltöltött több mint ezer év alatt megéltünk dicsőséges korszakokat, vívtunk győzelmes csatákat, elszenvedtünk vereségeket. Az első világháború alatt veszítettünk legtöbbet emberéletben, anyagiakban, nem beszélve a trianoni békediktátum igazságtalanságáról, amelyek magukban hordozták a második világháború csíráját.
A háború során sokan életüket áldozták. Az ősszel lehulló lombok besüppedt katonasírokat takarnak. Már a hozzátartozók is eltávoztak az élők sorából. A kollektív emlékezetnek kell átvenni, és megőrizni a halottak emlékét, nemzeti hagyományaink ébren tartását.
Tiszteletben kell tartani a múltunkat, hiszen jövője csak a múltját tiszteletben tartó nemzetnek lehet.Vörösmarty Mihály közismert soraival fejezném be megemlékezésemet: „ Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!”
Köszönöm figyelmüket!
0 Hozzászólás
