Fábián Attila tű. zászlós, a katasztrófavédelmi műveleti szolgálat oszlopos tagja november végétől mindig különös átalakuláson megy át. Bajusza növekszik, majd lassan-lassan meg is őszül, mosolya titokzatoskodóvá válik, persze, szigorúan csak munkaidőn túl. Miután leveszi füstös, olykor kormos, máskor balesetben szennyződött bevetési ruháját, már egy másik öltözék foglalkoztaja: jelesül a Mikulás gúnyája.
„1997. óta vagyok tűzoltó, és 2012. óta szolgálok a megyei katasztrógfavédelmi műveleti szolgálat vezető helyetteseként. Szászbereken, a falumban 2010 óta járom évente a házakat, mint a falu Mikulása”, meséli történetét a háromgyerekes apuka, aki egy adakozó, önkéntes közösség tagja civlben is. „Egy kedves helyi vállalkozó szereli fel a fogatomat telente, ez is a szertartás része, hiszen nem érkezhetek gyalogosan, ha már olyan messziről jöttem”, meséli az igazi Mikulás. A csomagokat is a helyiek adják össze, felajánlásokból származik, bár ez a kezdetekben kisség nehezen ment, mára már az önkormányzat és egy helyi közalapítvány is támogatja ezt a munkát, folytatja Attila. „No és a feleségem...ilyenkor már csak úgy gondolok rá, mint a „Manócskámra”, hiszen ő görnyedezeik a ruhám fölött, ő varrja-javítgatja a jelmezemet, ő állítja össze a gyermekek listáját, segít a varzázslatban, hogy igazán meseszerű legyen a Mikulás érkezése december hatodikán. Van krampuszom is, aki sokszor méltatlankodik, hogy neki a népszerűségből egy morzsa sem jut. Olyan lelkes a csapatunk, hogy egyre több szülőt fertőzünk meg ezzel, évről évre egyre többen jelentkeznek felajánlásokkal, kis ajándékokkal. Így évente egyszer legalább 170 gyerekre bővül a családom: ennyien várnak csillogó szemmel, izgalommal. Azaz... nem csak a gyerekenek, a felnőtteknek is mesés ez a délután. Sokszor izgatottabbak, mint a gyerekek. Nagy tálca sütemények, tea, forró kávé várja a fogatunkat, igazi közösségi ünnep lett mára a faluban a Mikulás érkezése. Hogy mi az eddigi legviccesebb történetem? Az egyik kis kedvencem, Ferike nagyon fél a Mikulástól, eddig minden évben elsírta magát a találkozásunkkor. Minden évben megígértettem vele, hogy jövőre már – nagyfiúként- nem várja sírva a Mikulást, hiszen mindig ajándékot hozott neki, sosem bántotta. Ferike rendre meg is ígérte, hogy legközelebb már nem sír. Év közben persze - amolyan bölcs felnőttként - egyébként vidáman beszélgetek mindig vele arról, hogy a Mikulás igazi jó barát, nem kell tartania tőle. Állandóan haverkodom vele, kezet fogtunk, viccelődünk egymással, de a tavalyi Mikulás látogatása alkalmával ismét szipogva fogadott. Megint megértően adtam át neki az ajándékot, és mondtam is neki:
„ Ferike! Nézd meg az unokatestvéred, Fanni sem fél a Mikulástól! A Mikulás nem bánt! Szeret téged, ajándékot is hoz! Most már ne sírj többet, Jó?!” Erre Ferike hüppögve válaszolt a Mikulásnak: „Jól van Attila, jövőre már nem fogok sírni.”
Még annak ellenére is félt szegénykém a Mikulástól, hogy tudta, én vagyok az. Nagyot nevettünk a szüleivel. Kíváncsi vagyok Ferire idén, mire jutunk egymással!
Csak azt felejtettem el megkérdezni Attilától, hogy a lányainak felfedte-e magát, de mire a kérdés eszembe jutott, már hetedhét határon túl volt. Talán fáradtnak is tűnt egy kicsit, pedig meg akartam azt is tudni, miként értékeli a váratlan fordulatokat...