Január 12.-én 5 órakor az abonyi katolikus templom előtt történt a Doni megemlékezés és tűzgyújtás, de sajnos Abony lakossága elég csekély számmal vett részt a rendezvényen, viszont a Polgármester Asszonyon kívül több képviselő is tiszteletét tette. A téren található emlékhely megkoszorúzása után a református templomba ballagott mindenki ahol, Gáll Károly lelki pásztor mondott egy beszéget a szomorú véget ért Doni csatáról. A katolikus templom előtti tartott megérintő beszédek egyikét Tarjányi István, az abonyi Montágh Imre iskola tanára mondta el, melyet most megosztunk Önökkel. A szöveg a cikk címére kattintva olvasható! Képgaléria a képre kattintva!
Tisztelt egybegyűltek, tisztelt emlékezők!
A mai napon azért gyűltünk itt össze, hogy emlékezzünk!
Rohanó világunkban, ahol egész nap, a megélhetéshez szükséges anyagi javak előteremtésén fáradozunk, sokan úgy vélekednek, hogy ünnepségeken, megemlékezéseken részt venni, a múlton elmélkedni, csupa felesleges időfecsérlés. Én azonban, hasonlóan az itt megjelentek többségéhez, úgy vélem, hogy az emlékezés, a múlt dolgainak felidézése fontos. Kell, hogy ismerjük múltunkat ahhoz, hogy biztonságos, stabil jövőt tudjunk építeni. Ahogy egy épületnek is szüksége van a stabil alapokra, úgy egy népnek is elengedhetetlen az alapokat jelentő múlt ismerete ahhoz, hogy eredményes választ tudjon adni a rá váró kihívásokra.
Emlékezzünk tehát! Emlékezzünk pusztulásról, szenvedésről, hazaszeretetről, bátorságról, önfeláldozásról, egy olyan tragikus történelmi eseményről, melyről politikai okokból, hosszú időn keresztül nem volt ildomos beszélnünk, s ha mégis foglalkoztunk vele, akkor azt mindig negatív kontextusban kellett tennünk.
Emlékezzünk, a második világháború áldozataira, különös tekintettel azokra a honvédekre, kik a Don folyó menti harcokban küzdöttek, kiknek többsége sohasem térhetett haza szeretett hazájába. A katonák, kiknek teste hazájuktól távol, idegen földben, néha jeltelen sírban nyugszik, áldozatok voltak. Áldozatai egy kíméletlen háborúnak, értelmetlen, könyörtelen politikai döntésnek.
A Don mellett elszenvedett katasztrófa, nemzetünk történetének legnagyobb vér- és anyagi áldozatot követelő hadi eseménye volt. A második magyar hadsereg katonáit, az elszenvedett vereség miatt, sokáig, sokan, gyávasággal vádolták. Még a hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes is gyávának nevezte katonáit, a híres „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…” kezdetű hadiparancsában (később ezt visszavonta). A kutatások tükrében ma már jól látható, hogy a második magyar hadsereg nem volt gyáva, a magyar katonák hősiesen kitartottak, ameddig kitarthattak, feltartóztatták az ellenséget, amíg tehették, mindeközben puszta létükért küzdöttek.
Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy magyar sereg – kivéve talán II.András keresztes hadjáratát- sohasem harcolt ily távol hazájától, ily idegen, értelmetlen célokért. A hadsereg megítélésekor figyelembe kell vennünk, hogy a kiképzetlen magyar honvédeknek, elavult, hiányos fegyverzettel, gyakorlatilag utánpótlás nélkül, több mint kétszáz kilométer hosszú frontszakaszon kellett volna feltartóztatniuk, a hazájáért küzdő, jól felszerelt, és sokszoros túlerőben lévő Vörös Hadsereget, a mínusz negyven fokos hidegben. Ez egy jól felszerelt, nagyobb létszámú hadseregnek sem sikerülhetett volna.
Engedjék meg, hogy néhány mondatban felelevenítsem az eseményeket, ezzel rójam le tiszteletem a második magyar hadsereg áldozatai és túlélői előtt!
A Trianonban megalázott, megcsonkított, kivéreztetett hazánk, az 1930-as években a Kisantant országok által szorongatott, a nyugat által magára hagyott Magyarország, külpolitikailag elszigetelődött, elszigetelték. A magyar külpolitika, hogy kitörjön az elszigeteltségből, kénytelen volt német és olasz szövetség irányában elmozdulni. Ráadásul német támogatással, a történelmi Magyarország, egyes elrabolt részeit is sikerült visszaszereznünk. Ugyanakkor hazánk, bár megpróbált felkészülni a formálódó háborúra, de igyekezett a konfliktusból kimaradni.
Az öldöklő háború 1939-ben vette kezdetét, miközben a német hadigépezet ellenállhatatlanul nyomult előre, úgy tűnt, hazánknak sikerül a tényleges harcoktól távol maradnia. Ám ez csupán hiú ábránd volt, hamarosan kiderült, hogy a geopolitikai helyzet mégis is belekényszeríti országunkat a háborúba. 1941-ben Hitler hadat üzent korábbi szövetségesének, a Szovjetuniónak. Hazánk kényszerpályán mozgott, nem volt más választása, mint csatlakozni az offenzívához. A magyar katonai szerepvállalás kezdetben csak jelképes volt, ám a német hadsereg Moszkvánál történő megtorpanása, a háború menetében bekövetkező fordulat miatt, Hitler követelte a szövetségesei, így hazánk nagyobb szerep vállállását a tényleges harcokban. A német követelésnek nyomatékot adandó, 1942-ben hazánkba látogatott Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel tábornok a Wehrmacht főparancsnoka. Hitler utasítására azt követelték, hogy a teljes magyar haderő vegyen részt a Szovjetunió elleni harcokban. Hosszú, vitáktól sem mentes alkudozás után, végül sikerült elérnie a magyar vezetésnek, hogy nem az egész haderőt, csak egy kisebb hadsereget kelljen a frontra vezényelni.
Ilyen előzmények után került sor a második magyar hadsereg felállítására, majd a szovjet harctérre szállítására. A nagyjából kétszázezer főt számláló kontingens, melynek jelentős részét tartalékos és fegyver nélküli munkaszolgálatos alakulatok alkották, 1942. augusztusára érkezett meg a frontra. A haderő feladata, a Don vonalának védelme, és a Sztálingrádnál harcoló német hadsereg hátának biztosítása volt. A hosszúra nyúlt arcvonal, a fegyverzet korszerűtlen, hiányos mivolta, az ellátási nehézségek, teljesíthetetlen kihívás elé állították a magyar hadsereget. A magyar hadvezetés tisztában volt a hiányosságokkal, folyamatosan jelezte aggályait a németek felé, de ígéreteken túl, segítséget nem kaptak.
A hadsereg már a nyári és őszi csatározások során is súlyos veszteségeket szenvedett, a jobban felszerelt, túlerőben lévő szovjet csapatokkal szemben. Az igazi összeomlás azonban januárban következett be. 1943. január 12-én, a sokszoros túlerőben lévő, technikailag jól felszerelt szovjet hadsereg, elsöprő erejű támadást indított a magyar állások ellen, s rövid időn belül elsöpörte az egész arcvonalat. A mínusz 30-40 fokos hidegben, a korszerűtlen magyar fegyverek többsége működésképtelenné vált. A magyar egységeket szétzúzták, bekerítették, megsemmisítették. Mélységi tagozódás hiányában, az alakulatoknak nem volt kiépített állásuk ahová visszavonulhattak volna, ezért a katonák kisebb-nagyobb csoportokban, néha magányosan, menekülve igyekeztek elhagyni e földi poklot. Az anyagi, emberi veszteség megrendítő volt, a szovjet fegyverek és a kegyetlen orosz tél pusztítása nyomán a 200 ezer fős sereg többsége, mintegy 100-120 ezer ember odaveszett, jó részük meghalt, eltűnt vagy fogságba esett. A második magyar hadsereg megsemmisült!
Településünk is kivette részét a nemzet áldozatvállalásából, a keleti fronton zajló harcokból. Markó Ferenc eddigi kutatásai alapján, 100-nál is többre tehető azoknak az abonyi katonáknak és munkaszolgálatosoknak a száma, akik sohasem térhettek haza szeretteikhez, családjukhoz a keleti frontról, nem egy közülük a Don menti harcok során vesztette életét.
A második magyar hadsereg vesztesége tehát meghaladta a százezer főt. Gyakran abba a hibába esünk, hogy amikor a háborús veszteségekről beszélünk akkor, mint egy számháborúban, dobálózunk a számokkal. Megemlítjük, hogy a veszteség ezer, tízezer, százezer vagy akár millió fő. De ritkán gondolunk bele, hogy a számok mögött emberek, sorsok rejtőznek. Mi ne essünk e hibába, gondoljunk arra, hogy az áldozatok ugyanolyanok voltak mint mi, egyszerű emberek, kik éltek, dolgoztak, szerettek, s akiket szeretteik - gyakran hiába - vártak haza. Emlékezzünk azokra az áldozatokra, emberekre, fiúkra és apákra, kik a Don folyó mentén életüket áldozták a hazájukért, értünk. Emlékezésemet Nemeskürty István, Requiem egy hadseregért című művének egy rövid részletével zárom, mely róluk szól:
„… fegyver, lőszer és ruházat nélkül hajszoltak százezreket a halálba. Ezek az emberek megfagytak és elvéreztek és meghaltak és megsebesültek és szenvedtek és megőrültek és hóvakságot kaptak és éhen haltak, és kihunyó tudatuk utolsó értelmes fellobbanásával hazagondoltak, igen, a hazájukra, amiről tudták, bizonyosan tudták, hogy nem a Donnál kell megvédeni: de ha már egyszer mégis ott kellett meghalniok, és sok vad s madár gyomra lett koporsója feláldozott testüknek, akkor legalább egy könnyet ejtsünk értük…”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
0 Hozzászólás
