Mondd, barátom, te kilátsz ezen az ablakon?
Budapestre vezetett utam, jó pár éve nem ültem már vonaton. Azért választottam most ezt a módot, és nem a jól megszokott autót, mert a Parlament környékén kellett megállnom, és hát ugye ott nehézkes lett volna a parkolás. Már itthon szerettem volna gondoskodni a jegyvásárlásomról, így gondoltam veszek a neten. Online jegyvásárlás, regisztrációt kértek, megtettem. Visszaigazoltam az e – mailt. Minden rendben, gondoltam, ám sokadszori próbálkozást követően is errort írt ki a rendszer, a MÁV netes felületén nem lehetett jegyet venni. Erős gyomorgörcsöm támadt, mert tudtam, hogy lesz egy nagy találkozásom azzal a bizonyos jegyautomatával, mely sok ember pénzét nyelte már el, és percekbe telik, mire kiadja a kért jegyet. Nos, irány az autóval az abonyi MÁV állomás, parkolás sikeres. Automata, oda – vissza út, jegyszerzés, 5 perc, fizetés a biztonság kedvéért, bankkártyával. Huh, gondoltam ezen is túl vagyok, igaz, közel 3700 forintot fizettem, de gondoltam, hogy legalább kényelmesen utazom majd. Autóval is, ha kis fogyasztású, kb ennyiért járom meg, ha meg mondjuk négyen megyünk, akkor elég fejenként egy ezres. Vagyis a vonatjegyem mintegy négyszerese volt, mintha autóval utaztam volna. Vonat megjön, pontos, mint a halál, felszállás sikeres.
Szemem elkerekedik, 40 éve jártam utoljára pontosan ilyen vonatszerelvényben, ha nem ugyanebben. Ebben megerősít a kalauz is, aki beül a kupémba, látva, hogy jó alany leszek egy csevejre. Közli, amit én is látok, ez szégyen és iszonyatos, baromira elege van, ha megint kezdhetné nem lenne kaller. Soha többet MÁV, mert ez a MÁV már nem az, ami akkor volt, csaknem 40 éve. Még négy éve van a nyugdíjig, de szeretné, ha csak négy napja lenne hátra.
Iszonyodva szemlélem a vonat fülkéjét, mocskos, mint az állat. Az ülés is. Alig merem letenni a hátsómat. ha tudom, vizes rongyot hozok! Fut át az agyamon, és elkezdem súrolni egy papír zsepivel. Nem túl sok sikerrel járok, az ülés már nem poros ugyan, de ragadós. Ki tudja, mitől is. Rég ültem vonaton, de akkor élveztem. Néztem ki az ablakon, figyeltem a tájat. Most erre esélyem nem volt. Olyan mocskos volt az ablaküveg, hogy nem láttam ki rajta.
A kalauz szomorúan mesél, és mondja, csak nem negyven év után 103.000 forintot visz haza, semmire nem elég. Kész van, látom rajta, hogy egyet ért velem. Őt soha nem rakják szép motorvonatra, itt éli le az élete nagy részét. Mocsokban és szégyenben. Már a lába is fáj, krémet hord magánál, mert a fel és leszállástól kikészült. Mondja, olyanok takarítanak, akiknek nem kéne. Nem csinálnak semmit. Ők maguk sem tiszták…
Egy óra alatt ott vagyok, boldogan szállok le, és kavarog az agyam. Kislány koromban lehet, hogy pont ezen a vonaton utaztam, ebben a kocsiban. Csak akkor az legalább tiszta volt! Félek a hazafelé úttól… Elvégzem dolgom, indulás haza, enyhe gyomorgörcs ismét az idegességtől. Vajon megint a mocsokban utazom? Megúsztam, jelentem! Egy gyönyörűen felújított szerelvényben ülhettem, kék ülésesben. Rajtam kívül két fő utazott a kocsiban, a déli utazásomkor meg egy. Tiszta veszteség…. Gondolom, de ugyanakkor elhatározom, hogy többször szállok vonatra. Drága, de kényelmes, egy óra alatt hazajutok, megdöbbenek, amikor máris Cegléden járunk. Hát, így utaztam én 2015 novemberében. Érdekesen, izgalmasan, kalandosan.
LŐVE