Képgaléria IDE kattintva, fotók Abony Város Önkormányzata facebook oldal- Az alábbiakban Antalné Nagy magdolna emlékező beszédét tesszük közzé változattás nélkül, teljes terjedelmében. Tisztelt egybegyűltek! Tisztelt emlékezők!
A mai napon azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk! Emlékezzünk a 73 évvel ezelőtti eseményekre!
Emlékezzünk a pusztulásról, szenvedésről, hazaszeretetről, bátorságról, önfeláldozásról, egy olyan tragikus történelmi eseményről, melyről politikai okokból hosszú időn keresztül nem volt ildomos beszélnünk, s ha mégis foglalkoztunk vele, akkor azt mindig negatív értelmezésben kellett tennünk.
Újságjaink sem emlékeztek meg a gyászos eseményről egy szóval sem. Pedig kevés olyan tragédiája van a magyar történelemnek, amely akkora létszámú halott, eltűnt és sebesült katonát eredményezett, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. Ennek a tragédiának háttértörténete 1942 elejéig nyúlik vissza, amikor fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai hozzáállásában.
A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941–42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitől hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadműveletekbe.
A 2. Magyar Királyi Hadsereg parancsnoksága által mozgósított 207 ezer fős személyi állomány összeállításánál a magyar hadvezetés a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodva frontszolgálatra az ország területéről egyenlő arányban hívta be a tartalékosokat. Ezzel az orosz frontszolgálat nem feltétlenül a honvédség legjobban kiképzett állományát érintette.
A mozgósításokra 1942. február 24-tõl került sor a szombathelyi a pécsi és a miskolci hadtestnél.
A 2. Magyar Hadsereg első személyi veszteségeit partizánok okozták – írja Stark Tamás történész – 1942. május 31-ig 30 tiszt és 469 honvéd és tiszthelyettes vesztette életét.
Az első roham június 28-án, tehát a kiszállítás befejezése előtt indult meg a Don irányába. A visszavonuló szovjet csapatok Tyimnél fejtették ki a legnagyobb ellenállást. A honvéderők által támogatott német előre nyomulás 10 nap alatt 150-170 km mély és 200 km széles rést ütött a Vörös Hadsereg védelmi rendszerén. 90 ezer fogoly, 1000 harckocsi, 570 repülőgép, valamint a Moszkva és Rosztov közötti rendkívül fontos hadiút egy szakasza került a német-magyar erők kezére. Július végére már a 2. magyar hadsereg mindhárom hadteste elérte a Dont.
Ekkor a keleti harctéren a megszálló csapatokkal együtt 240 ezer magyar katona tartózkodott. Július végén megkezdődött a harc a Don nyugati partján lévő három szovjet hídfő (Scsucsje, Korotojak, Uriv) felszámolása érdekében. A veszteségek itt már óriásiak voltak, hiszen az augusztusi harcokban egyedül a körülbelül 13 000 főt számláló 20. könnyű hadosztály 1400 főt veszített. Akadt olyan zászlóalj is, amelynek mind a négy parancsnoka elesett vagy megsebesült. A támadások súlyvonalában lévő III. hadtest 15-20 százalékos veszteséget szenvedett.
Mindent egybevetve valószínűleg nem sokat tévedtünk, ha a Jány Gusztáv vezette 2. magyar királyi hadsereg veszteségeit 100 - 120 000 főben állapítjuk meg. Ebből százezer a doni ütközetben esett el, sebesült meg, tűnt el vagy került hadifogságba.
1943. január 12. és 14-e között a 2. Magyar Hadsereg sorsa megpecsételődött a mintegy kétszáz kilométer hosszú frontszakaszon. A magyar honvédeket a Don menti rosszul, kiépített védőállásaikban érte a szovjet hadsereg jól előkészített, nagy erejű támadása.
Az időjárás is kegyetlenre fordult. A hőmérők -35 o C fokot mutattak. A támadás első hulláma az – ekkor már fél éve a fronton küzdő – soproni egységeket érte. Az urivi halálkanyarban, az egyik legnehezebben védhető hídfőben indult meg a szovjet támadás. Negyvenöt percig tartó halálos pergőtűz zúdult a magyar állásokra. A soproni 4. gyalogezred arcvonalán küzdő katonák kiépítetlen, gyenge, helyenként csak térdig érő állásokban próbálták felfogni a megújuló ellenséges rohamokat.
A soproni géppuskások az utolsó töltényig védekeztek ezen a napon. A 7. gépágyús üteg – amíg lőszere tartott – fedezte a gyalogságot. A tüzérosztály katonái közelharcot vívtak a rájuk törő ellenséggel. Kalotay százados vezetésével, össztűzzel próbálták megállítani a szovjet támadást. Lángolt és vérzett a hó, ahogy az egykori szemtanúk elbeszélték.
Veszteségeikkel mit sem törődve, saját bajtársaik hulláit legázolva részegen rohamozták a friss szibériai ezredek a magyar állásokat. A tüzérek a bekerítésből folytonos állásváltoztatással tudtak kitérni, helyenként már áttörni.
A hadseregvezetés, látva a kialakult helyzetet, másnap magyar és csekély német erőkkel megpróbálta a lehetetlent: elreteszelni az ekkor már 6–10 km-es áttörést az arcvonalon.
A mind nagyobb túlerővel támadó szovjetek ezt ekkor már tömeges harckocsi-támadással akadályozták meg. 14-ére végleg kettészakították a 2. Magyar Hadsereg védővonalát.
A III. hadtest vezérkari főnökének utolsó telefonjelentése így hangzott: "…mondjátok meg majd odahaza, hogy a III. hadtest hősiesen harcolva pusztult el…." A 7. könnyű hadosztály maradványai – a többszöri bekerítésből kitörve – vonultak vissza nyugat felé. A hadtest három hadosztályának katonái véres harcokban éhesen, fázva, sebesülten – már elégtelen fegyverzettel és felszereléssel – küzdöttek mindhalálig. A 9. könnyű hadosztály katonái még január 26-án is tartották állásaikat.
"Von Witzleben vezérőrnagy, a német összekötő tiszt állítólag azt javasolta Jány vezérezredesnek, hogy a katasztrofális helyzet láttán szuverén magyar parancsnokként önállóan rendelje el a visszavonulást. Jány azonban engedelmes katona lévén nem fogadta el a javaslatát. Utólag ezt csak sajnálni lehet, hiszen egy ilyen merész döntéssel sok katona életét menthette volna meg a későbbi harcokhoz."
Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok hírhedt parancsát ma már mindenki ismeri. És évtizedekig ezt ismételgette a hivatalos magyar történetírás is. Ennek a parancsnak kíméletlen hangneme megalázó volt honvédeinkre nézve. Amely így hangzik:
„A 2. Magyar Hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés esküjéhez és kötelességéhez hű ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.
Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett, még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelke vesztett, fejnélküli, gyáva menekülés, amit látnom kellett, amiért most a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.
Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.
Számolni kell azzal, hogy élelem terén alapos korlátozások lesznek. Elsősorban annak van jussa élelmezéshez, aki elöl harcol; aki helyét elhagyta és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást; mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk!"
Azok, akik esküjükhöz híven, kilátástalan küzdelmüket vívták a többszörös túlerővel szemben az orosz hómezőkön, nem ezt érdemelték. A magyar katonák hősiessége (pl. Martsa csoport), csak a 90-es évek elejére vált ismertté.
Az 1945-ben legyőzött, megalázott, tönkretett és évtizedekig megszállt Magyarországon hozsannákat zengtek a szovjet harcosokról, de a mi katonáinkról és azok helytállásáról vajmi kevés szó esett.
Mi csak befelé sírva gyászolhattuk hőseinket. Mindazokat, akik örökre eltűntek, megfagytak a távoli harcmezőn. A túlélők a sírig viselték sebeiket: nagyon sokan megrokkanva, betegen tengették életüket vagy örök hallgatásba burkolták az átélt borzalmakat. Több tízezren közülük pedig hadifogságban, a gulágon pusztultak el.
Csak a rendszerváltás hozta meg azt a csekély vigaszt számukra, hogy a 90-es évektől már nyíltan is lehetett rájuk emlékezni.
Évtizedeken át – a szocializmus idején – bűnösöknek tekintették az életüket áldozó, hősiesen helytálló magyar honvédeket és tiszteket.
Településünk is kivette a részét a nemzet áldozatvállalásából, a keleti fronton. A kutatások alapján kb. 131 főre tehető azoknak az abonyi katonáknak és munkaszolgálatosoknak a száma, akik sohasem térhettek haza szeretteikhez, családjukhoz a keleti frontról. Nem egy közülük a Don menti harcok során vesztette életét. Nem érhették meg, milyen édesapának, nagyapának, férjnek lenni.
Egy versrészlettel szeretnék emlékezni!
Emlékezzünk rájuk és soha ne felejtsék,
Ifjú életüket derékba törték.
Hajtsunk fejet némán és gondoljunk rájuk,
Egy percnyi csendet, mit emlékükre szánunk.
Nincs bosszúvágyunk, azt szívünk nem akarja,
Légy örökké gyászunk árvák Don-kanyarja.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Abony, 2016. január 12.
Antalné Nagy Magdolna
Somogyi Imre Általános Iskola
történelem szakos tanára