Ezt akár én is írhattam volna.... Szeretettel ajánlom minden kedves nőtársam figyelmébe a következő írást: Nem vágyok olcsó dicséretre. Vágyok viszont elismerésre, aminek része, hogy társam kíváncsian fordul a számomra fontos dolgok felé. Meg akarja azokat érteni, belátja, hogy azokra nekem időt kell szánnom, és ezt az időt ő biztosítja azzal, hogy a maga idejéből áldoz rá.
Én azt tekintem társamnak, aki nem szúrja ki a szemem üres szavakkal, nem pislákol másfelé, mikor a a dolgaimról mesélek, nem okosít fel, nem tudja jobban, nem látok rajta türelmetlenséget, hogy hagyjam már abba, mert neki sürgős tévézni- valója van például. Nem akarja semmilyen módon kisebbíteni az én prioritásaimat sem azzal, hogy anyagilag firtatja azokat, sem azzal, hogy az időbeosztásomat bírálja, sem pedig azzal, hogy felhívja más teendőimre a figyelmem. Ehelyett alám dolgozik, igyekszik a terheimet csökkenteni, hogy minél könnyebb legyen az előrejutásom. És képzeld el, mindez megtehető úgy, hogy közben egyetlen egyszer sem mondja, hogy ügyes vagyok. Magyarul nem dicsérget, hanem elismer.
Ha pedig ez egyszer megtörténik, akkor majd én fogok ragyogni. Nem tőle, hanem magamtól, a saját tehetségemtől és sikeremtől, amit ő segített érvényre jutni. Ami elé nem gördített akadályt akár közömbösséggel, akár lehúzással. Én pedig nagyon fogom szeretni ezért és a ragyogásom megosztom vele. Mondjuk úgy, hogy megköszönöm a támogatását, az elismerését.
Azt, hogy ott áll mellettem.
Folytatás IDE kattintva