Az alábbiakban drága unokatestvérem országos prtálon megjelent írását osztom meg Önökkel sok- sok szeretettel: Mire is számítson az ember 32 évesen, 4 év totális kialvatlanság után, mint egy ilyen bókra? Már kezdtem latolgatni, hogy vajon a szemem alatti táskák miféle hasonlóságot mutatnak egy busz hátsó lökhárítójával, mikor szöget ütött a fejemben, hogy Levi részéről ez TÉNYLEG egy dicséret volt! Szép vagy, mint egy busz – így gondolkodik egy négyéves kisfiú.
A gyerekeim mindennap tartogatnak valami meglepetést, ami jelentkezhet enyhe idegösszeomlás („Nem hiszem el, hogy a két gyereknek összesen nincs akkora alvásigénye, mint nekem!”), lábon kihordott szívroham („Aki a futóbiciklit kitalálta, annak biztosan nem volt gyereke! vagy legalábbis nem két fiú…”), de akár nevetőgörcs formájában is („Most tényleg a déli harangszóra táncol?!”). Kétségtelen, az anyaság évei életem legintenzívebb időszaka, melynek során az érzelmek igen széles skáláját megtapasztalom, sokszor 24 óra leforgása alatt, és rengeteget tanulok, nemcsak a gyerekeimről, hanem a gyerekeimtől is.
A cikk IDE kattintfva folytatódik