Az alábbiakban Jandácsik Pál Hősök Napi megemlékező beszédét tesszük közzé teljes terjedelmében.
Tisztelt megjelent emlékezők!
II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Miklós, Hunyadi János, Bem József, Sebő Ödön. II. Rákóczi Ferenc, Erdély utolsó fejedelme egy szabadságharc vezetője volt, Zrínyi Miklós egy hónapnyi török ostrom után rohant ki a várból 300 megmaradt katonával hősi halált halva, Hunyadi János neve oszmánellenes hadjárataival maradt fenn az utókornak, Bem József az 1948-49-es szabadságharcban szolgálta a nemzet érdekeit, Sebő Ödön főhadnagy 1944 őszén a 32. hegyi határvadász zászlóalj tisztjeként embereivel hatalmas túlerő ellen védelmezte a Gyimesi-szorost.
A történelem különböző éveiben éltek, de egyvalami összeköti őket. Magyar hősök, katonák voltak, akik saját érdekeiken túltekintve a jövőbe néztek. Leküzdték az emberi gyarlóságot és egy nagyobb, saját életükön is túlmenő eszménynek szentelték az éveiket.
Nem csak gyermekeik, unokáik, utódaik, hanem egy nemzet sorsát határozták meg. Egy olyan dolgot, amely túlélte őket, egy olyan dolgot, amely által végül elnyerték a halhatatlanságot.
Május utolsó vasárnapján emlékezünk meg azokra a magyar hősökre, akik életüket áldozták a hazáért. Nem csupán a fentebb említett hadvezérekre és az általuk képviselt értékekre gondolunk, hanem azokra a gyakran elfeledett nevű hősökre is, akik a vérüket áldozták a nemzetért – sokszor idegen földön. Nagyszerű egy karizmatikus vezető, aki utat mutat a sötétségben, de legalább olyan fantasztikus az a közember is, aki mögéje sorakozik, hiszen ezen hadvezérek nem tudták volna megcselekedni tetteiket akkor, ha maga a nép, a nemzet fiai nem mozdulnak meg. Holott, legyünk őszinték, egy egyszerű katona nem nyert, csak vesztett a harcokban, mert ha túl is élte a megpróbáltatásokat, már nem ugyanazon emberként tért haza. Fiúként ment el, férfiként tért vissza – már ha visszatért. Bele sem gondolunk, hogy ezek a férfiak – sőt, köztük nők is – ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Ugyanúgy szerettek, törődtek, családjuk volt, akikért aggódtak, akik aggódtak értük. Éppen ezért a hősök napja nem csak a nagy hadvezérek ünnepe, hanem az alattuk harcba vonuló katonáké is.
Ha nem cselekednek, akkor mi sem állnánk most ezen a helyen, nem emlékezhetnénk. Az ő érdemük, hogy a magyar nemzet a balsors, hányattatások ellenére nem tűnt el a történelem vérzivataros évszázadaiban.
A hősi halottak előtti rendszeres intézményes tisztelgés már az első világháború alatt megfogalmazódott, hiszen annak kezdetén is már százezrek veszítették el a fiaikat. Másfél évvel a háború kirobbanását követően sorra érkeztek a táviratok a gyászos eseményekről, eltűnésekről, tragédiákról, így 1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy tett javaslatot egy olyan törvény elfogadására, amelynek célja az volt, hogy minden község kőemléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit. Ezt a kezdeményezést gróf Tisza István miniszterelnök is támogatta, akinek a törvény-előterjesztését a Képviselőház az 1917. évi VIII. törvénycikkben emelte törvényerőre, s tette kötelezővé az emlékművek állítását. Az 1924. évi XIV. törvénycikk kibővítette ezt, és a nemzeti ünnepek közé sorolta a megemlékezést, május utolsó vasárnapját nyilvánítva a Hősök Emlékünnepévé. 1925-től a rendszeressé váló megemlékezéseken istentiszteleteket tartottak, imádkoztak az elesettekért, országszerte szaporodtak az emlékművek, rajtuk az elesettek neveivel. Ez időtájban készült el az abonyi I. világháborús emlékmű is. Azonban alig száradtak fel a könnyek, egy újabb világégés tizedelte meg a Föld lakosságát, köztük a magyar nemzetet is.
A második világháború hősi halottai és katonai áldozatainak emlékének megőrzését a belügyminiszter 1942. április 17-én, valamint a honvédelmi miniszter április 25-én kiadott rendelete szolgálta. Megemlékeztek nem csak a harcolókról, hanem a katonaorvosokról is, akik szintén a frontokon szolgáltak. 1945. május 27-én – ugyan kisebb keretek között –, de még volt megemlékezés a hősök napjáról, azonban a hatalom utána politikai és szimbolikus tartalma miatt tilalommal sújtotta, így a szocialista Magyarországon nem ünnepelhették meg.
Csupán a rendszerváltás után nyílt újra lehetőség arra, hogy leróhassák az emberek a megemlékezés virágait. 1989-ben az egyik akkori ellenzéki párt újította fel az ünnepet, amelynek érvényességét a szabadság és emberi méltóság tükrében kiterjesztette a holokauszt áldozataira és az 1956-os forradalom hőseire is. A Magyar Köztársaság Országgyűlése elfogadta a 2001. évi LXIII. törvényt, amely hivatalosan is kibővítette az ünnepet minden hős tiszteletére, akik életüket áldozták vagy kockáztatták Magyarországért. Május utolsó vasárnapját a jelen és jövő generációjának okulásaként a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánította.
Abonyban is elkészült a II. világháborús emlékmű itt, a város Főterén, illetve 2015-ben Nagy Sándorné, Komáromi Mihályné és Varga Béláné kezdeményezésére a római katolikus temetőben is felállításra került egy újabb emlékhely az I. és II. világháború hősi halottainak tiszteletére.
Úgy vélem, a magyar hősökre megemlékezni nagyon fontos, különösen illő a modernizáció világában. Sokszor a globalizáció bűvkörében élünk, amely tagadhatatlanul fontos a fenntartható fejlődés érdekében, de az arany középutat megtalálva nem szabad feledni azokat a nemzeti értékeket, hagyományokat, szellemiséget sem, amiért az elesettek hullajtották a vérüket. Nem szabad áldozatukat hiábavalóvá tenni. Azt is érdemesnek tartom megjegyezni, hogy a Hősök napja nem csupán múltunk, hanem jelenünk hősei előtt is tiszteleg. A háború csúf emberi találmány, amely minden egyes percben jelen van a Földön. Az emberi élet és méltóság megóvása érdekében jelenleg is harcoknak a hősök, magyar hősök is fegyverrel, kötszerrel vagy harcos szóval a világ minden pontján. Azért ünnepelhetjük meg ezt a napot, mert hősök voltak, és azért is, mert hősök vannak, nem a televízióban, a nyomtatott sajtóban vagy az interneten, hanem ott, azokon a helyeken, ahol igazán szükség van rájuk. Legyenek ők a példaképek, a gyakran névtelenek, akik másokért, mellőzve minden pátoszt és dicséretet, önzetlenül egy nemzetért cselekedtek, cselekednek.
Illyés Gyula: Ne feledd a tért című versével szeretném zárni soraimat.
Ne feledd a tért, ahol elestek ők,
a földet se feledd,
bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld
szent ügy hős-helye lett.
Mert hol tiszta ügyért s így lám, temiattad –
érted is hulltak el ők:
terül az bárhol, a föld,
rejtelmesen egy terület!
Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had
bár legutolsó hátvéde ledőlt!
Míg nem feleded:
nem nyugszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget
emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant.
Új hont érlel a föld.
0 Hozzászólás
