Az Aranycsapat Abonyban

 

Abony, 1953. április 8. A helyi labdarúgó élet kiemelkedő eseménye: a Helsinkiben kilenc hónappal korábban olimpiai bajnokságot nyert magyar válogatott bemutató-mérkőzésen szerepel a Gépállomás mögötti abonyi sporttelepen. A vendégjátéknak persze híre megy: „A környékbeli városokból, falvakból kerékpárosok és gyalogosok áradata lepte el a pálya nézőterét. Aki csak tehette, eljött (gyönyörű idő volt), hogy karnyújtásnyira láthassa azt a csapatot, amely oly sok dicsőséget és elismerést szerzett a mi kis hazánknak. Óriási taps fogadta a pályára lépő csapatokat” – írja a helytörténész. Ne feledjük, ez már majdnem (az) Aranycsapat, sőt lényegében máris az, hiszen minden tagja mellére aranyérmet akasztottak a finn fővárosban; nyolc és fél hónap múlva pedig, 1953. november 25-én Londonban ez az alakulat írja be kitörölhetetlenül a nevét a magyar (futball)történelembe. Az összeállítás is csaknem „klasszikus”, csupán a sérült Lóránt Gyula (1923–1981) hiányzik, őt az MTK immár nem Bástya (1950 és 1952 között az ÁVH, közelebbről Péter Gábor csapata), hanem a „textilesek” által visszaigényelt, de még mindig „vonalas” nevű Vörös Lobogó centerhalfja, a később sportfunkcionáriusként is nevet (és jól megérdemelt tekintélyt) szerző Börzsei János helyettesíti. A második félidőben Grosics helyén Henni Géza, Bozsik posztján Kovács I (Imre) és, valószínűleg Hidegkutit váltva, Palotás Péter.

Az eredmény híven tükrözi az erőviszonyokat: Aranycsapat – Abony 16:1. Erre mondják futballista nyelven, ez még gombócból is sok… Pedig az egykori vasutascsapatra épülő abonyi gárdában sok ügyes labdarúgó szerepel – többen eljutnak az akkoriban rangot jelentő NB II-be is! –, példának okáért a „becsületgólt” szerző Bencsik Mihály, „civilben” a város tanácselnöke. Vele kapcsolatos az alant elmesélendő két epizód egyike…

De ne vágjunk a dolgok elébe: Budai és Hidegkuti egyszer-egyszer, Czibor meg Palotás kétszer-kétszer, Kocsis viszont négy alkalommal „köszön be” Vörös I-nek, az Abony portásának. 

Az igazi sztár azonban most is Puskás: ő nem kevesebb, mint féltucat szebbnél szebb gólt helyez el az abonyi kapus hálójába. Megkockáztatok egy most már aligha bizonyítható föltevést, Öcsi találatai között lehetett néhány „fifikás” is, olyan, amelyik az ellenfél védőinek néminemű megalázása után (és árán) született, esetleg valamilyen focista „kiszólás” kíséretében, úgymint: „szedd ki, öreg!”; vagy: „vigyázz, odacsípi a kezed!”; netán: „deszkázd be, kishaver!”; hangsúlyozom, mindez föltevés csupán, de „belefér” a játék szellemébe – és az 1956 előtti Puskás személyiségképébe. Máskülönben aligha következne be amaz „affér”, amelyet egy kortárs, Tóth Ernő, a Budapesti Pedagógiai Főiskola másodéves testnevelés-szakos hallgatója később (a helyi gimnázium testnevelő tanáraként, az abonyi sportélet neves krónikásaként) – magától a „kárvallott” szem- és fültanútól szerezvén értesülését – emígy örökített meg: „Nagy Miska [a helyiek „kullancsa”] játék közben fellökte Puskás Öcsit. Öcsi félreállt, s kispesti humorával ennyit mondott: »A paraszt szentségedet, nem azért jöttem Abonyba, hogy miattad kórházba kerüljek.« A vacsoránál már szent volt a béke, koccintottak a zamatos nagyjárási borból. A vendégek búcsúzáskor csomagot kaptak, amiben frissen sütött rétes és nagyjárási bor volt.”

Minden tiszteletem az immár nyugalmazott testnevelőtanár-helytörténészé, ám érzésem szerint jócskán enyhített Puskás ténylegesen elhangzott szavainak becsületbe vágó élességén. Nem ér a nevem, ha a rekedtes hangon süvítő mondatban nem szerepelt volna Nagy Mihály édesanyja is, egy közismert, s magyar futballpályákon sajnos túlságosan sűrűn elhangzó „jelzős szerkezetben”… (A „mondást” időközben ellenőriztem, sajnos nem tévedtem: az eredeti kiszólástól talán még a nyomdafesték is pirosra színeződne!) A többi stimmel, Puskás valóban nem volt haragtartó, nem „tette el” a sérelmeket, ellenkezőleg, azonnal „lerendezte”, s tüstént el is felejtette. Azt viszont nem mérte föl, hogy mások – például Albert Flórián – nem ilyenek, s Puskás egy-egy hasonló „spontán” reakciójával akár életre szóló (lelki) sebeket ejthet … Épp azért, mert ő nem egy focista a sok közül, hanem mert ő PUSKÁS!

Nem kevésbé tanulságos a kapcsolódó másik short story sem! Ha az előbbi a pályafutása első csúcsához közelítő, magát érinthetetlennek tételező pesti FUTBALLISTA becsmérlése a vidéki durung számlájára, az alant következő a Farkas Mihály révén a Rákosi-éra egyik kirakatemberének nagyúri gesztusa: a meccs utáni vacsora, s persze diszkrét közös poharazgatás, közben természetesen szóba kerül a „becsületgól” is. Puskás ezt is kommentálja: „Na, öregem, ezért a gólodért két évvel tovább leszel tanácselnök.” Vagyis ő, Puskás „Öcsi”, a hatalom kegyence, a futballista-szolidaritás jegyében majd „intézkedik”: alkalomadtán majd szól „Misi bá’”-nak, hasson oda, erősítsék meg Bencsiket pozíciójában, hiszen ez, akár Farkasnak, akár Puskásnak, csak egy telefonjába kerül…

S hogy Puskás ezt akkor valóban megtehette, mert oly bensőséges viszonyban volt Farkas Mihállyal, arra is van egy történetünk, ezúttal egy másik hiteles tanú, Szepesi György „értő” előadásában: „Farkas Mihályhoz a tábornoki kar bármely tagja csak előzetes engedéllyel juthatott be, és erre néha napokig kellett várni. Ha Puskás Öcsi telefonált, akár két percen belül ott volt a nagy hatalmú honvédelmi miniszternél. És hogy egy még személyesebb példát mondjak: 1953-ban a római diadal [május 17.] után a Hármashatár-hegyen ünnepeltük Puskás ötvenedik válogatottságát. Erre Farkas egy nagyon szép, huszonnégy személyes étkészletet vásároltatott a magyar válogatott kapitánya számára. Amelyet ünnepi beszéd kíséretében adott át neki, fehér asztal mellett. Természetesen Öcsi valamivel viszonozni szerette volna. Tudta előre, hogy jön az ajándék, és ő is előkészített egy kis meglepetést, rövid kis beszédet vágott ki, majd az asztal alá nyúlt, felemelt egy ezüst serleget, és viszonzásul átnyújtotta Farkas Mihálynak. A honvédelmi miniszter felállt, és szokott módján hebegve-habogva elkezdte mondani, hogy ő ezt nem érdemli meg, ő nem futballista, ő nem tett semmit. Puskás egy ideig hallgatta, hallgatta, hallgatta, aztán türelmét vesztve így szólt: – Tegye csak el, öreg, sose tudja, mikor jön ez magának jól.” Puskás nem „értett” a történelemhez, de megint csak fején találta a szöget: első számú mentora „hanyatlása” még az év nyarán elkezdődött, majd, immár a Kádár-kor hajnalán, nyilván „a szocialista törvényesség” súlyos megsértéséért, fiával, Vladimirral együtt 1957 áprilisában tizenhat évre szóló börtönbüntetésre ítélték, amelyből jó néhány esztendőt le is húzott… 1960-ban amnesztiával szabadult, s egy évvel később, 1961-ben halt meg a Gondolat Kiadó lektoraként …