Ömlik ránk a „ kultúra „…. Ha akarjuk, ha nem. Nézem a bulvár napilapot és hatalmas zörgéssel lapozom át a valóságshow műsorokkal kapcsolatos épületes írásokat. Keresgélek a neten a hírek között és minden második cikkben előmásznak a valóságtól elrugaszkodott „ sók „ történései. Bekapcsolom a TV-t és iszonyodva lövöm tovább a csatornát. Egyszerűen nem érdekel. Még annak ellenére sem, hogy ez a mindennapos tájékozottság része. Porhintésnek tartom… A magyar társadalom milliói valós problémáik helyett a félhülye deviáns szereplők egyre gusztustalanabb ténykedéseivel vannak elfoglalva. Azt sugallja a média, hogy a deviancia, másság követendő példa, mert aki nem az, az nem is viheti sokra… Nem csak az én korosztályom kap hányingert… Szerencsére. Kollár Szabolcs, fiatal Olvasónk, aki korából adódóan a fiam lehetne, szintén borzad. Ezért született az alább olvasható remek szösszenet tőle. Fogadják ezt olyan szeretettel, ahogyan ő írta le véleményét minderről.
A reality show-k, vagy valóság show-k, kinek, hogy tetszik, tagadhatatlanul mindennapjaink részévé váltak, ez vitathatatlan. Vannak, akik utálják, vannak, akik egyenesen függők és vannak, akik nem vallják be, hogy figyelemmel követik, mégis mindenről tudnak.
Hiába mondja valaki, hogy „én nem nézek ilyet”. Még ha így is van, akkor is eljut, hozzá az az információ, ami egyáltalán nem érdekli, amiről nem akar tudni. Egyes szereplők trendeket teremtenek, vagy éppen belőlük csinálnak trendet. De vajon jó-e ez nekünk?
Személy szerint ezeket a típusú „műsorokat” a trójai falóhoz, vagy a római gladiátorjátékokhoz tudnám hasonlítani. Utóbbi hasonlatot kifejtve, itt is egy hatalmas tömeg nézi a „ csatát”, csak éppen fizikai harc helyett, mennek az „sms háborúk” és a szócsatározások, a ki-kivel mit csinált és a „na majd én megmutatom”,/itt akaratlanul is eszembe jut a hírhedt Szintiboy legendás monológja „ Na majd én most megmutatom! Szintiboy! Aliasz Zagyva Tííbor vagyok, Tiszakarádról”/ figurák is bőszen mutogatják magukat.
Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy hasonló színvonalú „produkciót” várhatunk el a beválogatott szereplőktől is.
Elgondolkodtak-e már azon, hogy mik is ezek a „műsorok”? Kik a szereplői? Miért nézi őket annyi ember? Mitől érdekes számukra?
Személyes véleményem az, hogy ezek nem műsorok. Ezek a jelenlegi média piacon, a legjobban eladható TERMÉKEK. Egy előre megírt forgatókönyvvel és dramaturgiával rendelkező, manipulált, szórakoztatási cikkek. Ezzel nem bírálom azokat, akik szeretik. Mindenkinek szíve joga megválasztani, hogy mivel tölti az idejét. Csupán nem értem, hogy miért fut még mindig ez a termék. Rendben, hogy voltak az első valóság show-k. Újdonság volt, érdekes, mindenki megkajálta, de mikor már a sokadik széria fut, és az érdeklődés, nem, hogy csappanna, de egyenesen növekszik és divat lesz jelentkezni a műsorokba. Ez valami zseniális jelenség.
Minden éremnek két oldala van, mondják. Megosztom önökkel, hogy szerintem mitől ennyire megosztó jelenség ez a médiatermék.
Szeretik! Miért szeretik?
· nem mindennapi embereket mutat be /erre később még kitérnék/
· állandó témát szolgáltat, nem csak az utca emberének, de a sajtónak is
· fordulatos és lehet izgulni az aktuális „kedvencünkért”
· bevonja a nézőt, elhiteti, hogy része a szereplők életének, befolyással lehet arra
· emberi drámákat láthatunk
· folyamatos a témaszolgáltatás /amin aztán lehet csámcsogni/
Nem szeretik! Miért nem szeretik?
· divat műsor és idegesítően sok a rá fordított marketing, a csapból is ez folyik
· nem szimpatizálnak a szereplőkkel, esetleg eleve elzárkóznak a műsortól
· egyszerűen nem szeretik ezt a típusú „műsorfelépítést”
· átlátnak a szitán /az emberek bizony nem szeretik, ha megvezetik őket/
Nyilván lehetne még számos indokot felsorolni mindkét oldalhoz, de akkor egy külön könyvet lehetne írni a média pszichológiájáról. Tapasztalataim alapján ezek az általánosan előforduló indokok.
Említettem, hogy a szereplőkről még írok a későbbiekben. Nos, ez is egy érdekes dolog. Nyilván nem árulok el hatalmas kulisszatitkot senkinek azzal, hogy még mielőtt a „köznép” elé vetik az új „pénzes zsákokat”,/értem ez alatt a leendő szereplőket/ a produkcióért felelős stáb, erőteljesen castingoltatja őket. Kiszűrik a jelentkezők közül azokat, akiknél valami nincs rendben. Vagyis, bocsánat… öhhöm, az „érdekes egyéniségeket”.
Nem tudom, ki-hogy van vele de számomra felháborító, hogy egy csapat mentálisan, ha nem is instabil de sérült, erős önértékelési problémával küzdő senkiket adnak fő műsoridőben. Ezzel lenézik az embereket, elhitetve, hogy igen,.azt, az embert, aki csak úgy jön az utcáról és bekerül, nekünk szeretni kell, fel kell nézni rá, autogramot kell tőle kérni, műsorokba kell elhívni, vagy falunapra. Kérdezem én, mit tettek le az asztalra, amivel kiérdemelték ezt? X ideig bent vannak egy mesterséges környezetben, ahol dolgozniuk nem kell, ételt kapnak és még jó programjaik is vannak. Lehet csak az én nézőpontom abnormális, de érdekes és legfőképpen értékes embereknek azokat tartom, és azokra vagyok kíváncsi, akik kemény munkával, megérdemelten értek el sikereket. Legyen az orvos, zenész, operatőr, tanár, akármi. De könyörgöm, legyen meg az az intelligencia szintje, hogy legalább érdemes legyen vele foglalkozni.
Nyilván úgy válogatják a szereplőket, hogy minél több réteget elérjenek, hogy mindenki megtalálhassa a maga kis kedvencét. Ez bizony egy nagyon jó stratégia. Mert ez bizony nem más, mint kőkemény üzletpolitika.
A potenciális fogyasztók, vagyis a nézők rétegébe szinte minden életkorban lévő ember beletartozik. A gyerektől, a tinin keresztül a dolgozó és a már nyugdíjas rétegbe tartozókig, mindenkit elérnek. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy rengeteg nyugdíjas nézi ezeket a műsorokat. Miért? Erről tudnak beszélni, úgy érzik, közelebb vannak a világhoz. A legaggasztóbbnak mégis a tini életkorban lévőkre gyakorolt hatását tartom, ezeknek a műsoroknak. Egy felnőtt, kifejlett és egészséges személyiségtudattal rendelkező felnőtt nincs veszélyben, de egy tini, aki keresi magát, jelentős személyiségtorzuláson eshet át, ha nyomon követi ezeket a műsorokat. Persze előfordulhat, hogy tanul egy két hasznos probléma megoldási sémát, de valljuk, be: Tanulni csak azoktól lehet, akik maguk is tudnak valamit.
A lényeg, hogy ezek a műsorok, generált médiatermékek és nem szabad mindent megenni, amit a tányérunkra tesznek. Gondoljunk arra, hogy egy csapat hozzánk hasonló ember akar minket irányítani. Mindössze annyi a különbség, hogy ők ezt tanulták. Ám a nagy kérdés, hogy ki az, aki hagyja magát irányítani. Elképzelni se tudom, mekkora összegek folyhatnak be az egyes kereskedelmi adóknak a rengeteg szavaztatással, az üzenő falas sms-ekkel, a műsor alatt leadott reklámokkal. Ez erről szól. Semmi több.
Mindenki döntse el maga, hogy mennyire illenek ezek a műsorok a személyes értékrendjébe, személy szerint nekem ez kevés.
Végezetül megosztanám önökkel egy velem történt eset részleteit… csak az irónia kedvéért
Ülök a vonaton, hazafelé tartok éppen, mikor pár üléssel odébb egy nyugdíjas hölgyekből álló társaság foglalt helyet a vagonban. Akaratlanul is meghallottam, hogy a fő téma egy éppen akkor futó valóság show és annak szereplői. Megdöbbenve hallottam, hogy úgy beszéltek a szereplőkről, mint ahogy egy szerető nagyi beszél a kis unokájáról. „Láttam a tv-ben, olvastam itt meg ott, ezt meg azt” Ami teljesen röhejes volt, hogy becézgették őket és komolyan mondom kb. családtag szintjére emelték őket. Sőt kisebb viták is kialakultak társaságon belül a szereplők által tanúsított viselkedések okán. Az egyik hölgy már azt tervezte, hogy levélben meghívja vasárnapi ebédre az egyik kedvencét. Vicces ugye?
Köszönjük ezeket a fantasztikus és színvonalas műsorokat.
Kollár Szabolcs
2011