Dr. Borbély Éva háziorvos október 4-én a városi könyvtárban tartott író- olvasó találkozót, melynek célja az volt, hogy az Abonyban mintegy egy éve dolgozó doktornő írásain keresztül is bemutatkozzon az abonyiaknak. Ennek kapcsán beszélgettem vele és kérdésemre elmondta, hogy remekül érzi magát Abonyban és már nincs honvágya sem, bár nem a szomszédból költözött át hozzánk. Nem csupán az írásai kerültek szóba, hanem az a belső motiváció is, mely arra készteti őt, hogy „ kiírja „ magából élményeit. Persze a magyar orvostársadalom is problematikája is felmerült és az, hogy háziorvosnak lenni bizony ma nem divat. Bármily meghökkentő, már száz felett van a nyolcan évet is betöltött háziorvosok száma. Az ő korosztálya, az ötvenes bizony fiatalnak számít. Örömmel mentem Éva doktornőhöz, hiszen Abonyban sok jót és szépet beszélnek róla, nekem pedig kellemes meglepetés volt, hogy Borbély Éva rendszeres olvasónk.

L.V. Doktornő, hogy érzi magát Abonyban?

B.É.: Köszönöm, remekül. Igaz, nem volt olyan egyszerű, hiszen 24 éves koromtól 51 éves koromig Nógrád megyében dolgoztam, ez egészen más hely volt, de ennek ellenére nem okozott nagy gondot az átállás. Nincs már honvágyam, csak egyszer tört rám nagyon. Akkor hazamentem egy rendezvényre, ahol sok volt betegem is szerepelt. Jól éreztem magam, de csak fél napot töltöttem ott, majd visszajöttem. Elmúlt, azóta nincs. Időnként persze „ hazajárok”. Nekem ez egy jó váltás volt, beigazolódott, hogy jó döntést hoztam. A betegekkel jó a kapcsolatom, akik ugyanolyanok, mint máshol, talán azzal a kivétellel, hogy az abonyiak betegebbek, több gyógyszert szednek, többen betegek tartósan már az ötvenes korosztályból. Ráadásul sokféle betegségük is van egyszerre, többet kell járniuk szakrendelésekre, kezelésekre. Több a pszichés betegség, sokan depressziósok, szednek nyugtatókat és altatókat sajnos.

L. V. Miért ír egy doktornő?

B.É. Kiírom magamból a fájdalmat. Volt egy betegem, egy 19 éves cigányfiú, akit nem lehetett megmenteni. A felesége gyermeket várt és nem sokkal az apa halála előtt született meg. Iszonyatos volt. Állítólag nem szabadna ennyire közel engedni magunkhoz a betegeket, de én képtelen lennék nem így érezni. Kiszakadt belőlem a történet, amikor megírtam. Amikor kész lett az írás, megnyugodtam, belenyugodtam a történtekbe. Egyik tragédia jön a másik után és én megírom. Sokáig a családom sem tudta, hogy írok. Aztán megmutattam nekik és szép lassan először álnéven kezdtem el publikálni egy szakmai folyóiratban. Aztán beadtam egy pályázatra az egyik betegem történetét, megint csak jeligével és megnyertem. Innen már nem lehetett tagadni, a nevemet is adtam hozzá. Lassan természetessé vált, hogy írok a saját nevemben és nincs rajta semmi szégyellnivaló. Sőt, úgy érzem, hogy az én igaz történeteimre igény van. Egyrészt a betegek részéről, hiszen kiderül, hogy az orvos is ember! Másrészt a szakma is sok erőt merít ezekből az írásokból. Pontosan azért írok, hogy az emberek lássák, hogy az orvos is ugyanolyan ember, mint ők. Sokan voltak most a könyvtárban is a találkozón, köztük a betegeim is. Igaz, ezek nem vidám rendezvények. Köszönöm a szervezőknek ezt a remek lehetőséget!  Úgy gondolom, hogy van igény az írásaimra, sokan merítenek belőle erőt. Kiderül belőlük, hogy az orvosok lelkére, érzéseire is szükség van. Szeretni kell az embereket… jó, ha ezt a kollégáim is látják. Ne két felest igyanak meg este és vegyenek be mellé két nyugtatót, fontos, hogy az ember ki tudja beszélni a bajt. Ha nincs kivel, akkor kiírhatja magából.

L.V. Mi jellemző a mai orvosokra? Igaz az, hogy az a legjobb, ha családja sincs egy orvosnak, mert nem összeegyeztethető a praxis a magánélettel?

B.É. Sajnos a magyar orvosok között rengeteg az öngyilkos, nagyobb az arány, mint az átlag, sőt a női orvosok átlagéletkora alacsonyabb, mint többi nőtársaiké. Nagyon sok szenvedélybeteg van az orvosok között, ki ilyen, ki olyan megoldást keres. Én írok! Nekem annak idején teljesen jól sikerült összeegyeztetnem a magánéletemet a praxisommal, a hivatásommal. Mikor kicsik voltak a gyerekek, nem volt nagymama, akire rábízhattuk volna őket. Én és a férjem megoldottunk mindent. Megszokták a betegek, hogy este hét vagy nyolc után már nem megyek beteghez. Ahhoz, hogy képes legyek jól dolgozni és megfelelő ellátást biztosítani a betegeknek, pihennem kell. Nem jó az, ha egy orvos nyűgös, fáradt. Ez az egészség rovására is megy. Tudni kell nemet mondani, én megtanultam, megteremtettem az egyensúlyt. Megértették a betegek, hogy nincs kivétel. Ha egyikükhöz nem megyek ki, akkor a másikhoz sem! Még jó baráthoz sem.

L.V. Jó manapság orvosnak lenni?

B.É. A mai magyar orvostársadalomban nagyon rossz a hangulat. Kemény pszichés terhek nehezednek ránk és anyagi gondok is vannak. Alulfizetettek a mai orvosok, és a tekintélyük is csorbult. Az anyukám, amikor orvos lett belőlem, mindenkinek elújságolta ezt. Ma már nem meri elmondani inkább, hogy orvos a lánya, amikor ül az SZTK-ban és a betegek szidják az orvosokat. Ez tragédia. Rettenetes az orvostársadalom megítélése. Ugyanakkor mosolyogni kéne a betegekre. A média is sokat tesz azért sajnos, hogy a tekintélyünket rombolja. A boldog mosolyt mindig elvárják a  paciensek, és ilyenkor nem jut eszükbe a betegeknek, hogy az orvos is ember a maga problémáival. Van az orvosok között olyan aki szemérmetlen módon pénzt kér egy elvileg ingyenes vizsgálatért, még tarifa is van. Egy súlyos beteg fiatalembert 3.500 forintért vizsgáltak meg, és gyógyszerre már nem futotta. Hígul a szakma, a jók elmennek külföldre és eszük ágában sincs visszajönni többet. Spriccel kifelé, aki csak tud. Hogy ennek vége lesz-e egyszer? Hogy jobb lesz-e? szerintem sajnos nem. Az ötvenes korcsoportú háziorvosok fitalanak számítanak, utánpótlás nincs. Száznál több nyolcvan év feletti háziorvos praktizál ma Magyarországon. A szakmapolitika folyamatosan felhívja erre a figyelmet, de nem történik semmi. Félek, hogy kiürül a szakma, az alapellátás is öszzeroppanhat. 150-200 üres háziorvosi körzet van, ez nem annyira sok, de van ahol már tíz éve nem találnak orvost. Ez az igazi tragédia. Nem is tudom, hogyan lesz majd. Mivel az orvosok alulfizetettek, 150 ezer nettót kap egy háziorvos, a nyugdíja minimál közeli lesz. Lopásra és csalásra kényszerítik az orvosokat. Egyre kevesebb a hálapénz, a semmiből nem tudnak adni az emberek. Régen tényleg a hála jele volt, most már egészen másról szól ez a történet…. A megvásárlásról, vagy megvásárolni akarásról. Egy leszázalékolás, egy igazolás….

L.V. Mi a véleménye a leszázalékoltak felülvizsgálásáról?

B.É. Olvastam a cikket itt a MiAbonyunkon arról, amikor az orvos a többször gerincsérvvel műtött betegről megállapította, hogy mehet dolgozni bolti eladónak és elképesztő, hogy leírta, hogy egyenletesen napbarnított. Ilyen nincs. Azt gondolom, hogy egyre kevesebben élnek vissza a leszázalékolással, megfordult a tendencia és súlyos betegeket írnak ki dolgozni. Három- négy év óta van ez így, de januártól szerintem még rosszabb lesz ez is.

Megtudtam azt is, hogy Dr. Borbély Évánál a bevezetett időpont egyeztetésnek köszönhetően nem kell órákig várakozni, alapesetben tíz perc alatt végeznek a betegek. Zárásul kaptam egy írást útravalóul a doktornőtől, melyet most teljes terjedelmében megosztok Önökkel. Fogadják olyan szeretettel, ahogyan azt ő küldte Önöknek.

Lőrinczy Veronika

 A doktornő vagyok

 
A rendelőben a telefon  a bal könyökömnél csörög. Az első után majd' mindig fölveszem. 
- Tessék, a doktornő vagyok! 
Tizenöt éve mondom a készülékbe nap, mint nap ezt a mondatot. 
Tizenöt éve jelenti a telefoncsörgés számomra az állandó készenlétet.
A rendelői telefon munkaeszköz. Nem hív rajta bárki, és nem hívnak rajta akármiért. Csak ha fontos.

Gyermekkoromban a doktor bácsi egy alacsony, köpcös  zsidó emberke volt, akit mindenki megmosolygott hóbortjaiért, de ő volt a doktor. "Megyek a doktorhoz, a doktor szerint ..." mondták, de alig hallottam ezt a szót, "ORVOS". Eszembe jut, hogy néha bátyámmal mikor kicsik voltunk arról beszélgettünk, hogy a doktor vajon tud-e szellenteni és szokott-e? Lénye misztikus volt, távoli . Ha orvosságszagú ujjaival hátamon kopogtatott szívem őrült iramban dobolt. Az ő lányaival barátkozni  ritka lehetőség volt,  dicsekvésre okot adó, mert ők a pap lányaival álltak csak szóba szívesen. A doktorék lakásába bemenni ritka, nagyszerű lehetőség volt. A rendelő klórmész illata mintha a leghátsó szobában is érződött volna még. A bútorok finom szövetének simítása csupa borzongás. Mintázatuk fura kackiái, s a székek faragott ólába ismeretlen újdonságként hatoltak egy parasztgyerek érzékeibe.  A magas szekrények vitrinjeiben az a sok csillogó üveg...(Egyáltalán, minek a doktoréknak ennyi pohár?)Lehetett mindezekről mesélni a szülőknek, az osztálytársaknak és ki lehetett színezni a történteket. 
Soha nem jutott eszembe, hogy egyszer én is doktor leszek. És szinte a mai napig eszembe nem jutott még, hogy ha valaki belép a lakásomba, úgy érezhet, mint én kisgyerekként a doktoréknál. Gimnáziumban a kollégiumban az egyik lány egyszer közölte, hogy orvosira készül. Izgalmas volt  ez a vallomás, mintha valami nagy titkát osztotta volna meg velem. Állította,  csak körzeti orvos lesz belőle, mert másként saját pályáját el nem tudja képzelni. 
Nem szerettem ezt a lányt. Lenézett és ki nem állhatott engem. Ettől kezdődően én is orvos akartam lenni. És kizárólag körzeti orvos, mert az az igazi hivatás. Szentül hittem ezt akkor. Az a lány aztán belgyógyász lett, én körzeti orvos.

A falunkban drukkoltak nekem és irigyeltek, mert hallották, hogy orvosira készülök. Amikor a felvételi értesítést megkaptam, tíz perc alatt mindenki meg is tudta: sikerült. Ahogy rohantam az alvégi posta felé, hogy értesítsem az iskolámat és a barátaimat erről, nagyanyám jött szembe velem rozzant kemping biciklijén. Odarikoltottam a hírt neki s amíg ő hazaért a felvégre gondja volt rá, hogy értesüljön a lakosság felőle, egyetemre megy az unoka.
És én ettől a naptól arról álmodtam, hogy azt mondhassam az embereknek: "A doktornő vagyok!" 
Egyszer  egy női lapban olvastam egy írást egy körzeti orvosról, aki lázas férfibetegét látogván beleszeretett. Ő is így jelentkezett be amikor megjelent. "A doktornő vagyok!" Talán nem is lett a vége  hepiend, én mégis annyira el voltam ragadtatva és azt gondoltam, én is így fogom megismerni életem nagy szerelmét. Nem így történt. Mégis, azóta is, ha megjelenek valahol, általában ez az első mondatom. Magabiztossá tesz, felvértez nehéz bajok ellen.
Tizenöt év alatt sokszor kellett ezt elmondanom. Sokszor volt szükség a magabiztosságomra, mikor meg kellett küzdenem a nehéz bajokkal.

Dr. Borbély Éva 1998.

Míg bő húsz évvel ezelőtt elég volt a termék néhány előnyét, esetleg az árát kiemelni egy-egy szórólapon, ma már merőben más a helyzet. Egyrészt több helyre kell szöveges tartalmat gyártanod, másrészt a nagy zaj miatt különösen frappánsan kell megfogalmazni a mondandódat, ha azt szeretnéd, hogy az olvasóból konverzió legyen.

A modern mennyezeti LED lámpa napjainkban már a legtöbb otthonban fellelhető. Sokan gondolták úgy, hogy a régi, energiapazarló fényforrásokat lecserélik korszerűbbre, és megreformálják a világításrendszerüket. És te? Közéjük tartozol?

A csontpótlásos kezelés egy komplex, költséges folyamat, érthető, hogy sokan miért nem szeretnének belevágni. Szerencsére a modern fogászati fejlesztések lehetővé tették, hogy számukra is adott legyen egy optimális megoldás, egy speciális implantátumos technika.