A mai 1956-os megemlékezésen az ünnepi beszédet Tarjányi István, a Kinizsi Pál Gimnázium és Szakközépiskola történelem szakos tanára mondta, mely igazán méltó volt ezen jeles történelmi naphoz. Külön értékes és érdekes része a beszédnek az, mely Abonyról szól. Fogadják az írást olyan szeretettel, ahogyan a szerző írta azt nekünk és az utókor számára. Azt gondolom, hogy bár az abonyi rész nincsen benne a központi tankörnyvekben, azt érdemes és illő lenne mindannyiunknak ismerni.....
Tisztelt ünneplők!
A mai napon az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésére emlékezünk. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy történelmünk egyik meghatározó eseményének alkalmából beszédet mondhatok.
Népünk története tele van dicső, magasztos, felemelő eseményekkel. Mégis, ránk, magyarokra jellemző, hogy legtöbbször nemzetünket ért tragédiákat szoktuk emlegetni. Gondolok itt Mohácsra, Trianonra, az első-, és második világháborúban elszenvedett vereségre, a török, Habsburg, német megszállásra. Nagyon fontos, hogy ezeket az eseményeket ne feledjük, rájuk emlékezzünk, róluk megemlékezzünk. A csapásokból merítsünk erőt, vegyük észre, hogy ezek a tragikus események nem pusztították el csodálatos nemzetünket, sőt ellenkezőleg megerősítették azt. A nemzeti tragédiák mellett azonban sokkal nagyobb súlyt kellene fektetni a dicső, sikeres események felidézésére. A mai napon azért gyűltünk itt össze, hogy történelmünk egyik legnagyszerűbb eseményére emlékezzünk.
Emlékezzünk tehát 1956. október 23-ára, mely nem csupán egy dátum. Ez a nap fogalommá vált, fogalommá, mely egyet jelent a szabadsággal, a szabadság iránti mérhetetlen vággyal.
Létezik e felemelőbb, magasztosabb pillanat, mint mikor egy magalázott, kisemmizett, meggyötört nép, büszkén felemeli fejét és azt mondja: elég volt, elég volt a zsarnokságból, elég volt az elnyomásból.
A magyar nép 1956. október 23-án kimondta: elég volt. Nem törődve a várható következményekkel, kézébe ragadta a fegyvert és megmutatta a világnak, hogy erős hittel, akarattal nincs cél, mely elérhetetlen lenne. A pesti, s vidéki srácok, munkások, értelmiségiek, parasztok példát mutattak a világnak önfeláldozásból, hazaszeretetből, szabadságszeretetből, bátorságból, elszántságból.
Az 1956-os forradalom maga volt a csoda. Vulkán, melyet a mélyben fortyogó indulat táplál, s mely váratlanul, pusztító erővel tör a felszínre. A kitörés egekbe emelte, majd a szabad világ árulása révén a poklok mélyére taszította büszke nemzetünket. A történelmi pillanat nem adott lehetőséget a magyar szabadságnak, az USA és szövetségesei önző célok és a háborútól való félelem miatt, cserbenhagyták Magyarországot. Fennen hirdetett eszméiket elfeledve elfordultak hazánktól, csendben asszisztáltak a kegyetlen szovjet bosszúhoz. A hazánkon átgördülő lánctalpak nem kíméltek sem nőt, sem férfit, sem gyermeket, máig ható sebeket ejtettek nemzetünk lelkén. Mindannyiunk felelőssége, hogy lehetőségeinkhez mérten segédkezzünk e sebek begyógyításában.
E hosszúra nyúlt bevezető után engedjék meg, hogy események rövid felelevenítésével rójam le tiszteletem 56’ emléke előtt.
A második világháború után hazánk nem nyerte vissza függetlenségét, nagyhatalmi szerződések által megerősítve, szovjet megszállás alá került. A Moszkvából vezérelt Magyar Dolgozók Pártjának irányításával, Magyarországot szovjet mintájú állammá szervezték. Rákosi Mátyás vezetésével, az ÁVH közreműködésével, valóságos rémuralom vette kezdetét. Sztálin 1953-as halálát követően a diktatúra szorítása valamelyest engedett. Rákosit a párt éléről menesztették, s Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezésével, komoly változások lehetősége csillant fel. A bizakodás azonban korai volt. Az új miniszterelnök reformjai Moszkvának nem tetszettek, rövid időn belül leváltották. Megindult a visszarendeződés. A társadalomban fokozódott a feszültség, nőt az elégedetlenség.
Az elégedetlenkedők élére, mint oly sokszor, sok helyütt a diákság állt.
Október 16-án a szegedi egyetemisták kiléptek a DISZ-ből és megalakították a MEFESZ-t (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége). A szervezethez egyre több főiskola és egyetem csatlakozott. A ifjúság megfogalmazta követeléseit, melyek közül legismertebb a budapesti Műegyetem diákjai által összeállított 16 pont.
A legfontosabb követelések a következők voltak: többpártrendszer helyreállítása, választások kiírása, Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezése, szovjet csapatok kivonása, nemzeti jelképek, nemzeti ünnepek visszaállítása.
Az egyetemisták október 23-ára békés, szolidaritási tüntetés hirdettek, ezzel kívánták kifejezni együttérzésüket és támogatásukat a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban. Lengyelországban ugyanis komoly, demokratikus irányba mutató változások indultak el, és félő volt egy szovjet katonai beavatkozás.
A belügyminiszter előbb betiltotta, majd engedélyezte a diákok által szervezett megmozdulás megtartását. A tüntetés délután 3 órakor kezdődött a Petőfi-szobornál, majd a munkásokkal folyamatosan bővülő tömeg a Bem-szoborhoz vonult, végül százezres nagyságrenddel érkezett meg a Parlament elé. Útközben egyre radikálisabb jelszavakat skandáltak, és kivágták a nemzetiszínű lobogó közepéből az idegen címert. A tömeg unszolására Nagy Imre beszédet mondott, de az elhangzottak csalódást okoztak a megjelentek számára.
A Kossuth téri eseményekkel párhuzamosan, a tüntetők egy másik csoportja ledöntötte a diktatúra egyik fontos szimbólumát, a Sztálin-szobrot.
A Rádió épületénél, a követeléseik beolvasását követelők és az épület őrzésére kivezényelt karhatalmi alakulatok között, fegyveres összecsapás bontakozott ki. A tüntetőknek, akik egyre több fegyvert szereztek, órákig tartó harcok árán, hajnalra sikerült elfoglalniuk az épületet.
Budapest utcáin gyorsan terjedt a forradalom, egyre több helyütt harcok bontakoztak ki, egyre másra szerveződtek a különböző fegyveres csoportok (pl: Corvin közben, Tűzoltó utcában, stb.). A hatalomhoz görcsösen ragaszkodó pártvezetés szovjet katonai segítséget kért, s hogy valamelyest megnyugtassa a kedélyeket, kinevezte miniszterelnökké Nagy Imrét. Gyalogság támogatása nélkül, a szovjet tankok jó célpontot kínáltak a Molotov-koktélokkal és kézifegyverekkel felszerelt felkelők számára. A magyar katonai alakulatok igyekeztek kimaradni a harcokból, egyesek azonban átálltak a felkelőkhöz, míg mások fegyvereiket adták át nekik.
Október 25-én a Parlament előtt tömegdemonstrációra került sor, melynek során a fegyvertelen tüntetőkre leadott sortüzekben több mint százan meghaltak és rengetegen megsebesültek. Mind a mai napig nem tisztázott megnyugtatóan, hogy kik adták le az első lövéseket a szomszédos épületek tetejéről (egyesek szerint az ÁVH, mások szerint a szovjet katonák).
Az események menetében október 28-án állt be döntő fordulat, Nagy Imre átértékelve eddigi álláspontját, ellenforradalom helyett ”nemzeti demokratikus mozgalomnak” minősítette az eseményeket. A miniszterelnök tűzszünetet hirdetett, és tárgyalásokat kezdeményezett a szovjet erők Budapestről való kivonásáról. Bejelentette az ÁVH feloszlatását.
Október 29-én megkezdődött az ÁVH lefegyverzése, majd 30-án megindult a szovjet alakulatok kivonása Budapestről. A miniszterelnök bejelentette a többpártrendszer visszaállítását. Október 31-én megszűnt az MDP, helyette megalakult az MSZMP, melynek vezetőjévé Kádár Jánost választották. Moszkvában pedig megszületett a döntés a forradalom fegyveres leveréséről.
November 1-jén Nagy Imre értesülve a szovjet csapatmozgásokról, előkészületekről, a rádióban bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Az országot semlegessé nyilvánította, kérte az ENSZ-t, hogy tűzze napirendjére a magyar kérdést, és szavatolja az ország biztonságát.
November 4-én hajnalban a szovjet erők általános, összehangolt támadást indítottak Budapest és a nagyobb városok ellen. Nagy Imre rádióbeszédben tájékoztatta a lakosságot az eseményekről: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok általános támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak! - a kormány a helyén van! - ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével! A rádiónyilatkozatot követően a miniszterelnök és a politikai vezetés több tagja, családjaikkal együtt a Jugoszláv nagykövetségre menekült. Nagy Imre beszédével szinte azonos időben egy másik rádiónyilatkozat is elhangzott. Ezt a szovjetek által ellenőrzött szolnoki rádió hullámhosszán, de Munkácsról sugározták. Ez arról tájékoztatott, hogy Kádár János vezetésével megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt kormány. A közlemény arról is szólt, hogy a szovjet hadsereg segítségével az új kormány, harcot hirdet az ellenforradalmi erőkkel szemben.
A szovjet túlerő rövid idő alatt megtörte az ellenállást, leverte a forradalmat. Kádár Budapestre érve azonnal átvette a hatalmat. Az új kormány, támogatottság hiányában a szovjet hadsereg és a pufajkások segítségével biztosította hatalmát. Megkezdődött a megtorlás, melynek során a forradalomban való részvételért mintegy 400 embert végeztek ki, köztük Nagy Imre miniszterelnököt. Több mint 20 ezer embert börtönöztek be, s további ezreket internáltak. A megtorlás elől 200 ezernél is több honfitársunk hagyta el az országot, többségük örökre.
A budapesti események bemutatása után, pár mondatban szeretném összefoglalni, hogy településünk hogyan is élte át, hogyan élte meg a forradalom eseményeit.
A vidéki kistelepüléseken, így Abonyban is, pár napos késéssel indultak meg a forradalmi megmozdulások. A község lakossága újságokból, rádióból értesült a Budapesten és a nagyvárosokban történt eseményekről, az így szerzett információkat, ingázó dolgozók, tanulók egészítették ki személyes tapasztalataikkal. Budapest mellett a szolnoki események is hatással voltak a helyi történésekre.
Az abonyi forradalmi megmozdulások egyik fontos helyszíne, a mai Kinizsi Pál Gimnázium és Szakközépiskola épülete volt. Abban az időben az épület a dunántúli központtal rendelkező, Kőolajkutató és Feltáró Vállalt Alföldi Fúrási Kerületének adott otthont. A vállalatot azért hozták létre, hogy az alföld mélyén található kőolajkincset feltárja. Központját Szolnokon szerették volna berendezni, de a helyi városvezetők ellenállása miatt ez nem sikerült. Így került a központ Abonyba, ahová 50-60 fős, főleg adminisztrációval foglalkozó kontingens települt. A vállalat tevékenysége révén szoros kapcsolatban állt számos településsel, így például Szolnokkal.
Szolnokon 1956. október 23-án a helyi egyetem hallgatói csatlakoztak a MEFESZ-hez. Másnap a nyilvános gyűlést tartottak, ahol ismertették legfontosabb követeléseiket. Ezen a gyűlésen jelen volt a kőolajkutató vállalat főmérnöke Buda Ernő, főgeológusa Magas István és gépészmérnöke Pollok László. Visszatérve, a hallottakról tájékoztatták az abonyi részleg dolgozóit, így látva el közvetett módon a helyi lakosságot fontos hírekkel. A vállalat dolgozói, a naprakész információk közvetítésé mellett, mindvégig aktív résztvevői, alakítói voltak a helyi forradalmi eseményeknek.
Október 26-án délelőtt a pénteki hetipiac miatt, sokan tartózkodtak a település központjában, a feszültség tapintható volt. Az emberek kisebb – nagyobb csoportokat alkotva beszélték meg a közelmúlt eseményeit. A helyiekből és a Szolnokról autókkal, buszokkal folyamatosan érkező emberekből összeverődött tömeg, a második világháborús szovjet emlékmű elé vonult. Az emlékművet a kőolajkutató csörlős kocsijának segítségével ledöntötték, majd összetörték. Az emlékmű összetört roncsain, szolnoki diákok felolvasták az ifjúság tizenhat pontból álló követelését.
A szabadságtól megrészegült emberek elfoglalták a Tanácsháza épületét is. A vörös csillagot eltávolították, a berendezést megrongálták, vörös zászlókat, drapériákat leszaggatták s az épület előtt meggyújtották. Később adófőkönyvek, nyilvántartások, pénztári bizonylatok is hasonló sorsra jutottak. A feldühödött tömeg betört a könyvtárba, összeszedték Sztálin és Lenin műveit, majd meggyújtották azokat. Felforgatták a helyi pártházat, végigjárva az üzleteket mindenünnen eltávolították a szovjet jelképeket. A rendőrség nem avatkozott az eseményekbe.
Jellemzően a cselekmények előtt, alatt vagy utána a tömeg a Himnuszt, Szózatot és a Nemzeti dalt énekelte, szavalta.
A forradalmi események nyomán településünkre érkezett három szovjet tank, melyek egy rövid időre figyelőállást felvéve, elzárták a 4 főutat, majd visszatértek Szolnokra. Ezzel párhuzamosan a szolnoki laktanyából, a délutáni órákban 24 tagú katonai különítményt vezényeltek településünkre, melynek feladata a rend helyreállítása lett volna. Az egység vezetője Aradi Péter hadnagy volt, majd az abonyi illetőségű Gergely József százados vette át az irányítási feladatokat, a szolnoki parancsnokság ugyanis őt nevezte ki a község katonai parancsnokává.
Gergely nem volt hajlandó fegyverrel beavatkozni az eseményekbe, gyakorlatilag egységével együtt átállt a forradalmárok oldalára. A koraesti órákban beszédet intézett a feltüzelt tömeghez, szavai nyomán a tömeg lassan feloszlott.
Október 26-án, a hirtelen jött szabadság kitombolta magát, a forradalom hátralévő időszakában hasonló esemény, néhány kisebb incidenstől eltekintve nem történt.
Október 27-én a Tanácsháza épületében megjelent több mint kétszáz ember, akik a község életének irányítására Munkás-Parszt-Katona Tanács néven, 25 főből álló testületet választottak. Az új szerv, a forradalom későbbi időszakában a Nemzeti Tanács nevet vette fel, és létszáma különböző civil szervezetek, üzemek képviselővel 60 főre bővült. A testület vezetőjévé Györe Pált választották. Az események irányítása az utcáról a Tanácsháza épületébe került. A testület, melynek legitimitását többször, többen megkérdőjelezték, megszervezte a község mindennapi életét, ellátását.
A közrend biztosítására 24 tagú nemzetőrséget állítottak fel Budavári István vezetésével, feladata a rendőrséggel, katonasággal együttműködve a rend, nyugalom fenntartása volt. A nagyobb üzemekben, termelőszövetkezetekben munkástanácsok alakultak, üzemeik védelmére őrségeket szerveztek. Az üzemek többségében állt a munka, az iskolák, óvodák nem üzemeltek. Az országos mintát követve, abonyban is újjászerveződtek a kommunisták által megszüntetett pártok. Az új vezetés 16 pontban foglalta össze követeléseit, s juttatta el azt az ország miniszterelnökéhez, Nagy Imréhez. Ezek a pontok többnyire azonosak voltak, a Műegyetem diáksága által megfogalmazott követelésekkel.
Az abonyi vezetés kapcsolatba lépett a megyei, illetve a járási forradalmi szervekkel, sőt, a Cegléden megalakított Járási Forradalmi Bizottság egyik elnökhelyettesévé az abonyi Gáspár Istvánt választották. Az idő rövidsége miatt, az említett szervek önmaguk megszervezésén túl, érdemi munkát nem végeztek.
Abonyban békésen zajlottak az események, de a lakosság nem feledkezett meg harcolókról sem. Településünkön a forradalom időszakában, sőt még annak leverését követően is folyamatos volt az élelmiszeradományok gyűjtése. Az említett időszakban több teherautónyi élelmiszert gyűjtöttek össze és jutattak el Budapestre községünk lakói.
Abban, hogy településünkön ilyen nyugalomban zajlottak az események, nem kis szerepe volt annak is, hogy az Abonyon keresztülhaladó 4-es főút volt a szovjet csapatok fő felvonulási útvonala Budapest felé. Nyilvánvalóan óvatosságra intette a helyieket az a tény, hogy folyamatosan vonultak településünkön keresztül a kisebb-nagyobb egységek, néha egész hadseregcsoportok a főváros irányába.
November 4. utáni időszakban, településünkön néhány kisebb incidenstől eltekintve nem történt említésre méltó esemény. Köszönhető az annak, hogy egy időre állandósult Abonyban a szovjet katonai jelenlét. A régi vezetés azonnal kezébe vette a település irányítását, a forradalmi szervek megszűntek. A Gergely százados vezette katonai egység szétszéledt, tagjai fegyvereik elrejtése után civil ruhában hagyták el Abonyt.
A megtorlások során, a forradalom alatt tanúsított magatartásért sok embert elbocsátottak állásából, többeket (pl: Cselényi József plébánost, Gergely József századost) internáltak. Elsősorban az október 26-i eseményekkel kapcsolatosan, többen súlyos börtönbüntetést kaptak. Letartóztatták, megkínozták, majd szabotázs vádjával elítélték a kőolajkutató több vezetőjét is. A felelősségre vonás elől többen, így Magas István is külföldön kerestek menedéket. Abonyból hozzávetőlegesen 30-an disszidáltak, közülük az enyhülés időszakában néhányan hazatértek.
Mint látjuk, a forradalmat követő szabadságharcban, nemzetünk alul maradt a világ akkori szuperhatalmával szemben, de az a tény, hogy most itt vagyunk és, hogy a világ bármely pontján elismeréssel emlékeznek 1956. október 23-ára, azt bizonyítja, hogy a forradalom mártírjainak önfeláldozása nem volt hiábavaló.
A forradalom leverése után, hosszú ideig az eseményekről még csak beszélni sem volt szabad, ma már nyíltan eleveníthetjük fel az eseményeket. Beszélhetünk, így beszéljünk is róla, emlékezzünk rá, mutasson utat számunkra 56’ üzenete.
Számomra az 1956-os forradalom két fontos üzenetet hordoz. Az egyik az, hogy bármekkora is az ellen, s bármilyen súlyos is a várható következmény, az igaz ügyért, a szabadságért, akkor is ki kell állni, ha ezzel magunkat sodorjuk veszélybe. Mert gyermekeink jövője fontosabb kell legyen, mint a mi jelenünk. A másik üzenet, hogy nagy tetteket, csak együtt, közös erővel vihet véghez, egy ilyen nagyszerű, de számában kicsiny nép. 56’-ban a nemzet eggyé vált, egy cél érdekében küzdött vállvetve a munkás, a paraszt, az értelmiségi, a szegény, a gazdag. Ilyen összefogásra lenne szükség ma is nemzetünk megmentésé érdekében.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Beszédemet egy rövid idézettel zárnám, melyet Bibó Istvántól kölcsönöztem. Az idézet így hangzik:
„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”
5 Hozzászólás
