Szent István és Szent János napja

December 26–27.-e, a legenda szerinti első vértanúk, Szent István vértanú és Szent János evangélista ünnepe.

A 18. sz. közepéig Karácsony  hármas ünnep volt, tehát Szent István és Szent János napját is megünnepelték, ezt követően csak Szent István napja maradt ünnep.

Az István és János nevűek ezen a két napon tartották névnapjukat, amely együtt járt a névnapi köszöntővel – Debrecenben kántálás – és az ezt követő áldomással.

István-napi, János-napi köszöntőnek, Istvánozásnak is mondták.

A 18. sz. második felében elterjedt névnapi köszöntőknek – amelyek több más szokással együtt az I. világháborút követő esztendőkben kezdtek elmaradozni –, rendszerint az elrecitált verses, ill. énekelt köszöntő-szöveg is velejárója volt. A szövegek általában iskolai eredetűek.

Egyikük-másikuk az ország jórészében elterjedt. A régi formákat legtovább az erdélyi és a bukovinai magyarság őrizte. Búzásbocsárdon (v. Alsófehér m.) a legények hajnalban mentek az Istvánokat és Jánosokat köszönteni.

Törülközővel kötötték meg őket, majd kivitték a kapuba, ráfektették egy sulykoló padra, és a sulyokkal rájuk vertek, ezután bort kaptak, hogy meggyógyuljanak. Az áttelepült bukovinai székelyek a legutóbbi esztendőkig köszöntöttek: hajnalban kezdték, megálltak az ablak alatt és énekeltek, majd a szobába menve valaki közülük a következőket mondta: „örvendjünk és adjunk hálát Isten szent fölséginek, hogy megadta érnünk Krisztus születése napját és azt is eltöltötte és átléptetett úgy, mint Szent István mártír és Szent János evangélista napjára.

Kívánjuk, hogy Isten ő szent felsége továbbra is tartsa meg és oltalmazza minden szomorúságtól.” Ezután megvendégelték a köszöntőket. A rokonokat, jóbarátokat ebédre is meghívták. A hasznosi (Nógrád m.) köszöntő ének, amelynek változatai Csallóközből, Nógrádból, Hevesből, Csongrádból is ismertek, így szól:

Utána szóban mondták: „Pénzbe járjon bokáig, százhúsz éves koráig”. A névnapot köszöntő gyerekek ezután diót, mogyorót, pénzt kaptak. 

Irod. Ecsedi István: A kántálás Debrecenben (Népünk és Nyelvünk, 1933); Makkai Endre–Nagy Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (Kolozsvár, 1939); Jeles napok (Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953).