Lehet, hogy a fiú mégis megtalálja? Ha valaki magára ismer a történetből, kérem írjon nekem ide: szerkesztoseg@miabonyunk.hu- A jelenlét a lány önzetlen ajándéka - Mottó: „Szerelmes vagyok Flórába, nem pusztulok ki, a túlélésnek mindig lesznek áldozatai” – Kafkaz: Flóra- A záhonyi sebes vonatra, Abony állomáson szállt fel főhősünk, egy lány. Budapest-Zugló, a főváros külső kerületéig utazott. A vonatnak akkor már majdnem egy órás késése volt, azonban ha Szajol állomása megváratja, a lány biztosan másik vonattal utazik majd fel Budapestre. A pályamunkálatok miatt késtek a vonatok, s így állt elő, hogy éppen a késés következtében a záhonyi sebessel utazott a lány is.
A filozófia mindenki számára érthetővé válhat, ha a megragadott probléma mentén beszélik el. Itt leginkább az nem érthető: a lányok miért azt árulják el egyenesen és nyíltan, amit a fiú velük elvesztett. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a lányok csakis a veszteségről ejtenének szót, hanem azt, hogy amíg a férfi hódítja meg a lány szívét, addig a lány csakis a veszteségről adhat számot, szakításkor éppúgy, mint megismerkedésük kezdetén.
Abonytól a fővárosig játszott a gondolattal, ahogy bármely más korabeli fiatalember tette volna, és akkor kezdte igazán érdekelni a lány, amikor a fehérneműjét is látni vélte, azonban mivel farmerben volt, ezt mégsem láthatta, és emiatt már biztosan tudta szívesen megismerkedne vele. – Igen csinos lány, és minél inkább tetszik a fiúnak annál kevésbé illik úgy tekintgetni feléje, hogy azt a lány is észrevegye.
A lány mindezek után, amikor leszállt csak azt árulta el a fiúnak: mit mulasztott, feléje intett igen-igen határozottan. A fiú nem értette a dolgot, mert ugyan ő nézegette a lányt s fantáziájában is vele játszott, azonban a lány mindvégig úgy állt ott a peronon, mint egy észre nem vett idegen. Értve mindazt, amit a késő délután elvesztett visszaintett a lánynak, azonban integetése üdvözlés és nem elbúcsúzás volt. Érdekelte a dolog és úgy gondolta megleli majd őt, elibé áll és magyarázatot kér: – „szeretném megtudni tetszem-e neked igazán?”.
A pillanat fenoménje ami ott áll, és akkor adódik ha van, aki észreveszi a lányt. Ilyenkor a jelenlét uralja a pillanatot, megszűnik a múlt és a jövő, melyet a vágy köt az emberen keresztül a jelenhez. Egyedül a jelenben nyílik lehetőség megismerni őt, amíg a pillanat jelenvalóként adódik, ilyenkor az irracionalitás távol marad, a vágy nem nyer megfogalmazást. Mondhatnánk úgy is a vágy ilyenkor tanul.
Lényegében minden pszeudo-kapcsolat lehetőséget kínál a vágynak az ismeretlen betöltésére, és ezért csalódik még az is, aki utólag próbál meg visszaemlékezni és megtalálni őt: a lányt, aki odaintett neki. Amikor már nem szemtől szembe tekintünk, már eltávolodtunk a lánytól, aki a jelenlét pillanatával ajándékozott meg, lehetőséget teremtve a megismerkedésre, az ismeretlen a vágyunk által töltekezik, a pillanat megszűnik jelenvaló lenni és többé már nem találjuk meg őt. Ismert közösségi oldalakon, vagy az emlékét magunknál tartva sem akadhatunk a nyomára. Többekben ismerünk újra a lányra, ahogy egyre keressük őt a városban, mert vágyunk társra találni igyekszik benne és minden olyan tulajdonsággal felruházza emlékét, ami kedves egy lányban.
A fiú többé sosem leli meg őt, hiába gondolta ki mit mond majd neki: – „szia, mi már találkoztunk! igaz?” – mivel ez így lényegében sosem igaz. Ezért is volt minden esetben bármely lány által adott válasz, hogy: „nem hiszem”. Egyedül üdvözlésként fogadható és így megértve nyitánya lehet egy új találkozásnak. A jelenlét önzetlen ajándéka teremthet egyedül kapcsolatot. Köszöntésként fogadva nyerhet egyedül értelmet minden olyan szó, mely a múltra vagy a jövőre kérdez rá, éppígy az is, amit a fiú szeretett volna megtudni.
Oláh Tibor,
a szerző filozófus