El vagyunk havazva, mesebeli tájjá varázsolta télanyó Abonyt. Szépséges a maga vakító fehérségében, impozáns és szívet- lelket gyönyörködtető. Ellenben. Az utak behavazva, nyoma nincs olyan járműnek, mely azon munkálkodik, hogy csúszásmentessé, avagy járhatóvá tegye az utakat. Reggel a járdákon még áll a hó. Gépkocsik csúszkálnak, kaparnak el a jégbordás „ úton „. Gyalogosok felbolydulva mászkálnak az út kellős közepén, kerékpárosok imbolyognak- sokszor gyermekrakományokkal- a havas, síkos utakon. Kutyusok keresik helyüket a rendszerben és rohannak ki az autók elé. Kerékpárosok megtébolyodva, jelzés nélkül kanyarodnak ki elém. Kis abonyi tél, kis abonyi iszony.
Félek, tízzel haladok, megcsúszok a kereszteződésekben, rettegek. Vészhelyzet van, mondom Kisfiamnak, imádkozzunk érte, hogy senkit se üssünk el és mi magunk se törjük össze az autónkat, de magunkat se. Kérem, vigyázzanak! Nagyon. Egymásra, másokra, önmagukra. Nyugodjanak meg, nem tart örökké. Vegyenek egy nagy levegőt, mosolyogjanak és szeressenek. Önt is hazavárják szeretettel, ugyanúgy, mint ahogyan engem is. Élvezzék a szép havas tájat, azt hogy majd lehet hóembert építeni, szánkózni. Kérem, csak türelmesen és nagyon lassan. Akkor tán nem lehet nagy baj. Szép téli napot Mindenkinek!
Lőrinczy Veronika