Az alábbiakban kedves Olvasónk, Borbás Norbi igaz meséjét teszem közzé arról, hogy mit érzett 1996. december 6-án, amikor intézetbe vitték szüleitől. A fiú tőlem kért segítséget, ezt a levelet is megosztom Önökkel. Szomorú, szívszaggató történet következik.... Ezt az élet írta. Amire még emlékszem- Hideg téli reggel volt. A hó fehéren viilàgított és eltakarta a fekete és hideg foldet. Édesanyàm felébresztett, elkészítette a reggelim, és elindultam az iskolàba. Épp az első osztàlyt kezdtem el, és nagyon szerettem iskolàba járni.
Az út ami nekem végtelennek tünt, nem volt egy kilométer sem. Emlékszem, december 6. volt, az iskolàban megkaptam a mikulàs csomagomat, amikor bejött egy néni és kivitt a suliból, a szomszédos önkormànyzat épületébe. Nem tudtam mi történik, nagyon izgatott voltam és vàrtam hogy hol a meglepetés. Vidàman jàtszottam és majszoltam az édességet. Nagyon gyorsnak éreztem az idő múlàsàt. És egyszer csak belépett egy idegen néni, megfogta a kezem, közben azt mondta minden rendben lesz. Ahogy.kiléptem a téli hidegve, meglàttam egy szürke autót melynek hàtsó ülésében testvérem ült, aki alig 3 éves volt. Sírt, szenvedett és én nem tudtam miért. Hirtelen elfogott valami rossz érzés. Valami a mellkasom közepén egyre jobban szúrt, hirtelen hidegebb lett. Nem tudtam mi történik, nem tudtam mit tegyek. Beültettek az autóba, és kaptam még egy mikulàs csomagot, de màr nem örültem neki annyira. Szàmba vettem egy kisebb csokidarabot, de egyàltalàn nem volt édes. Egyre keserübb lett az ize, egyre jobban szenvedtem. Sírni akartam! Orditani torkom szakadtàból! De nem bírtam. Végülis elkezdtem hànyni, és nem érdekelt mi folyik körülöttem. Hirtelen ràjöttem. Ezek elvisznek engem. Elvisznek minket. Elvisznek anyàtól és apàtól. -Holvan anya és apa?-Ordítottam, és elkezdtem sírni. -Öket màr nem làtod-mondta az eggyik nő, és elkezdte takarítani, ami kijött belőlem. Testvéremre néztem és megöleltem. Nemtudtam mit tegyek, de reménykedtem hogy az egész csal egy rossz àlom. Pàr óràra rà mindketten lenyugodtunk, és már csak az autóbol kilesve, a tàjat néztük. Nem tudtuk de következő àllomàsunk egy befogadò intézet volt. Megérkeztünk - hallottam és felébredtem. Nem akartam kiszállni az autóból. A befogadó intézet előtt állt meg az autó. Testvérem teljesen lenyugodott, épp egy csokit majszolt amit az egyik nevelőtől szerzet. Valamiért ahogy ez a kép az eszembe, mindig elmosolyodom. Kiszálltunk az autóból, és megláttam hova hoztak. Életemben nem láttam még ekkora épületet.
Folytatás IDE kattintva
Kedves Veronika!
Remélem nem veszi sértésnek hogy írtam Önnek, és remélem segít megoldást találni problémámra.
Munkahelyt kellene találnom Abonyban, mert abban bízom hogy ha lenne és dolgozhatnék, visszamehetnék ahhoz a kedves családhoz akinél éltem régebben, csak sajnos az anyagi problémáik miatt el kellett mennem. Teljesen korrekt, és normális család. Nevelőotthonban éltem, sok helyen jártam sokat szenvedtem, de ami a lényeg náluk éreztem először családtagnak magam. Jelenleg nem tartózkodom Abonyban. Most érettségizem le, és utána szeretnék munkát találni. Mellékeltem az önéletrajzom is, és itt a link a blogomhoz, hiszen nagyon szeretek írni, bár mostanában csak a lírai önmegvalósítás zajlik. Remélem tudunk helyzetemen javítani, esetleg ha elérni szeretne:
E-mail: borbasnorbi90@gmail.com
Telefonszám: 06307469248
Blog: http://csokoladenaplo.blogspot.hu/