Ábrahám Tibor írását vitaindítónak szánom.- Nos, ha valaki - a cím után – azt hinné, hogy itt valamiféle pénzügyekről, vagy állami aranytartalékokról szóló cikk következik, az bizony nagyot téved! Nem, Kedves Olvasó, itt és most a sportról lesz szó, és arról, hogy ehhez mi, magyarok hogyan viszonyulunk, és eredményeinket hogyan éljük meg. Persze a sport nemcsak eredményekkel kecsegtet, hanem súlyos kudarcokat is jelenthet, mert itt tényleg igazi verseny van…
Amikor ezeket a sorokat írom, még nem kezdődött meg Londonban a nyári olimpia, de amikor Önök ezeket a sorokat olvassák, akkor már túl vagyunk – a remélhetőleg látványos – megnyitón, és az első versenyeken is… Az előző, Pekingben négy évvel ezelőtt megrendezett olimpián mi magyarok már csak három aranyérmet szereztünk az ott résztvevő 171 versenyzőnk közreműködésével. Most Londonba csak 158 sportolót neveztünk, s rögtön megjegyzendő, hogy ennél kevesebb magyar résztvevő csak az 1956-os melbournei olimpián volt, 111 fővel! Hiába a 2008-ban kezdődött gazdasági válság a sportba is begyűrűzött, hiszen kevesebb az állami támogatás, de a szponzori pénzek is igen csak megfogyatkoztak. A dolgok tehát mindig is összefüggtek egymással, jelen esetben a magyar gazdaság teljesítőképessége a sporttámogatásokkal.
Aztán van itt más is. Hiszen ne feledjük, hogy csak az a személy vagy csapat nevezhet az olimpiára, aki, vagy akik az előírt részvételi szintet teljesítik. Ez már manapság olyan mérce, melynek teljesítése már önmagában is tiszteletreméltó, és akkor hol vagyunk még az olimpiai aranyéremtől? Ezt is figyelembe kellene venni azoknak a „szurkolóknak”, sportvezetőknek, és a sikerekre oly annyira áhítozó sportdiplomatáknak, politikusoknak, akiknek csak az aranyérem megszerzése számít! Mert mi, magyarok ilyenek vagyunk, második, harmadik helynek, helyezésnek, a részvételnek meg egyáltalán nem tudunk örülni.
A cikk ITT folytatódik