Nos, mint azt ígértem, megosztom veletek azt, mit tapasztaltam a fényben járóim által köszönhetően,
egy nem is olyan távoli országban. pontosabban Németország, annak is a legnyugatibb része, hol
egy piciny kis városka terül el, minek neve OPPENAU. De hagy kezdjem a legelején a történetemet.
Mivel már nem csak mezei sofőr vagyok, hanem "csoportvezető" is egyben, a fényben járóim egy nap
felhívtak az irodájukba. Közölték velem, hogy repülni fogok a cégtől, de nem az én hibámból! Azt hittem,
hogy lehidalok, mert sajnos még mezei sofőr voltam, semmi gondom nem volt, viszont mióta
megkaptam e nemes titulust, már mindenért, mindenki más hibájáért is engem vesznek elő! Így viszont
én kénytelen vagyok már nem úgy beleilleszkedni a kollégák körébe, mint réges régen!
No, szóval aztán viccesen megjegyezték, hogy semmi baj velem, hanem írjam át a műszakrendeket, de úgy,
hogy 2 napra szabad legyek, ugyanis az Igazgatóval, és munkatársával, ki kell utaznom Németországba repülővel.
Mindent a cég fizet címszóval. A hír hallatán nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek, de kénytelen voltam csak egy
tőlük elvárt választ adnom, hogy igen megoldom. A kollégák nem igazán örvendtek az átírt vezénylésnek.
Pláne, mikor megtudták, hogy miért is kellett átírnom a műszakokat. Rossz érzés, mikor már nem közéjük való
vagyok, már nem úgy állnak le velem dumálni, stb. Sajnos.
Na eljött a nagy nap. Kicsiny csomagot vittem magammal. Amolyan kézipoggyászt. Mivel én a reptéren dolgoztam,
és voltaképp most is dolgozok, csak más munkakőrben, tudtam, hogy mit hogyan kell a biztonsági ellenőrzés, zökkenőmentes átsurranására bepakolászni. Este 19 órára már ki is vitettük magunkat a reptérre a Liszt Ferenc 1-re, a tolmács felesége készséggel kiavirnyázott velünk. Megvolt, az elköszönés, és csók, jó utat kívánás satöbbi.