Érdekes egy nép vagyunk, mi, magyarok. Mintha soha semmi nem lenne elég jó nekünk, minden örömben próbáljuk megtalálni azt, ami miatt kesereghetünk egy kicsit. Nem kellene másként megpróbálni?
Mai posztom apropója a pénteken lejátszott Magyarország-Svédország Eb-selejtező focimeccs, melyen a magyar válogatott a rendes játékidő utolsó percében lőtt góllal, kihagyott 11-es és svéd egyenlítés után, láthatóan kifáradva 2-1-re megvert valódi tétmérkőzésen egy nála jóval esélyesebbnek tartott válogatottat.
(Mielőtt folytatnám, kérem a foci iránt nem érdeklődő olvasókat is, ne meneküljenek el, nem mérkőzéselemzés következik!)
A fentiekből magyar csapatsportágakra (tisztelet a kivételnek, elsősorban a vízilabdázóknak) csak a következők nem érvényesek: nem szoktunk az utolsó percben lőtt góllal nyerni (kivételek persze vannak, de nem jellemző); a fáradtságból adódóan inkább mi szoktunk (volt) az utolsó percben kikapni; kihagyott 11-es után nem tudjuk magunkat lelkileg összeszedni; valódi tétmeccsen (azaz nem az utolsó fordulóban, amikor már minden eldőlt) jó másfél évtizede nem vertünk meg nálunk jobb együttest. Hirtelen csak ennyi.